A kocsmában vágni lehetett a füstöt. Sokan beszorultak a nyári zápor elől. A zápor nyomán felkavarodott a leülepedett szennyes por és bűzös párafelleget bocsátva a városra, bakacsinba vonta.
A sarokasztalnál Csócsa, Lófej, Zagyva Pali és Tónink emelgeti a sörös krigliket. Hátul, a sötétben, a „komenista” fertályon az elvtársak sutyorognak izgatottan. Éppen a közelgő kormányválság sötét fellegeit próbálják elhessegetni, s minél messzibbre űzni a rendszer rothadó bűzét.
– Hja, fejtől bűzlik a hal! – jegyezte meg lakonikusan Csócsa sörének habjába folytatva utálatát. Zagyva Pali rákontrázott.
– Akárhogy is cifrázzák azok ott fenn a dolgot, szarban van a haza! Ígértek ezek a választások előtt mindent: fűt meg fát, Fedák Sárit a csillagos éggel, anyám tyúkját a tyúkóllal. Megvették a nyugdíjasokat kilóra 19 ezer forintért, aztán nesze neked! Belefingottak a nulláslisztbe, hogy csakúgy porzik!
– Szar van a káposztába gyerekek – dünnyögte csak úgy maga elé Tóni és egyik ujját magasba emelve jelt adott a mindig készenlétben álló jóságos lóarcú Irmának, hogy egy kör, gyorsítót kér a négyes asztal. Irma vette az adást, térült-fordult és pillanatok alatt a vendégek előtt sorakoztak a pálinkával teli kupicák.
– Na, egészségünkre!
– Meg erre a büdös életre! – toldotta meg a tószt Pali, és felhörpintették a gyorsítót, majd mintegy vezényszóra fenékig itták a korsó söreiket. Az üres korsókat az asztallaphoz verve újabb jelzés ment Irmához, hogy még egy kör sört prezentáljon a négyesnek.
– Aszongyák a vasműt is szaré, hugyé, egy forintér kínálják a privatizőrök. Még így sem kell senkinek… – adta a lapot Csócsa.
– Nem hát, te bibas, mert a nyolcvanmilliárd sarat is vele adja az állam! – szólt oda a hármastól Lófej, a fenenagy keményfejű kazánkovács.
– Így igaz édes egy komám – folyt bele a tanár úr is a beszélgetésbe. – Az államnak nem kell a veszteséget termelő gyár! Lerúgja magáról ezt a terhet, mint szamár a port. Értitek, már mire megy ki a játék?
– Mire, he? – meredtek rá elképedve – mondjál már valamit tanár úr, te okos ember vagy!
– Hogy mire-e? Gyerekek, most már, hogy benn vagyunk az Unióban, nyílt lapokkal játszanak ezek a hamiskártyások! Most kezdik kiteríteni a betlit! Nem köll a magyar acél, nyugaton túltermelés van, eláraszt bennünket a dömping. Bezárják a gyárainkat, elbontják, az ócskavasat meg beolvasztják biliacélnak! Nem kell a magyar textília! Bezárták a fonodánkat, most kollégium lesz belőle…
– Csak tudnám, mire tanulnak ezek a sok diákok? Azt mondta a polgármester, hogy diákvárost csinál belőlünk. – toldotta meg Pali, de Csócsa letromfolta.
– Aztán minek, he? Így se tudnak a sok fiatalok, mérnökök, közgazdászok elhelyezkedni, nincs hova…
– Nem értitek a rációt. Ezek le akarják pusztítani az országot, ellehetetleníteni a népet, aztán mikor fellázadunk, akkor odavágnak! Statárium, meg akasztás!
– Munkásököl, vasököl, odavág, ahova köll! – állt fel Lófej, s hatalmas alakja betöltötte a termet. Odalépett a négyes asztalhoz, arrébb húzta a székét, és helyet készített az üres korsók között könyökének. Tóni intett Irmának és négy gyorsítót és négy korsó sört kért.
És folyt a vita parttalanul, kiapadhatatlanul. Dőlt a panasz a nép szájából. Nem tudták megemészteni a szocik balfácánságát, megszegett ígéreteit. Beszédükkel a másik oldalon ülő Fideszesek malmára hajtották a vizet. Szakáll Lajos, Keszegi Vendel, meg Ripacs Panna egyetértően bólogatott minden szóra. Aztán Lajos szólásra emelkedve, korsóját a magasba emelve, proszitot kívánt a négyesnek. Ők is felálltak és teli korsóikat összekoccintva egy baráti öleléssel konfirmálták a nagy összeborulást.
– Toljuk össze az asztalokat fiúk! – ajánlotta a tanár úr, és ötletét tett követte. Mindhárom asztalt összetolták. Most már aztán szakértőkkel megerősítve folyt tovább a politizálás.
– Most meg ezzel a gázmotoros erőművel borzolják a kedélyeinket. Azt rebesgetik, hogy a vasmű hamarosan megszűnik, nem lesz már hulladékhő, télen befagy a seggünk! Rohamléptekkel építik a gázmotorost!
– És, ha őszre egekbe szökik a gáz ára? Na, ti nagyokosok arra nem gondoltok? – vágta ki az adut Kottafejű, a mérnök közgazdász.
– Hm, mi lenne! Benyalnánk a cuclit! Mint mindig… – reagálta le a dolgot Tóni, s maga elé meredt. Nem sok ideje maradt a merengésre, mert az ajtónyílásban megjelent kipirult arccal Primőr és a társasághoz lépve belerikkantott a szeszgőzös levegőbe.
– Emberek, lemondott a Meggyesi! Megbukott a kormány!
– Nem megmondtam, ez már a rebetli, emberek – ingatta fejét a tanár úr és hellyel kínálta Primőrt. Primőr új vendéghez illően, karját felemelve rendelt.
– Egy kör, gyorsító, sör rendel Irmuska drága!
És elkezdődött a találgatások sora. A terem másik végében kushadó szocik meghallván a hírt, fülüket, farkukat behúzva sunyítva bújtak sörös korsajaik mögé, míg az ellenzék lázas tanácskozásba kezdtek.
– Két dolog lehetséges: vagy találnak egy keménytökű, jó kiállású szoci miniszterelnököt, vagy ki kell írni az új választást! Nincsen itten kec-mec – brummogta Kottafejű, és mindenki helyeslően kortyolgatta a közben megérkezett söreit. Hát igen, motyogtak a túloldalon és a beállt néma csendben a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Kottafejű a város hírhedt közgazdásza így keverte a lapokat szépen, komótosan.
– Azt hiszik az urak, hogy a paraszt az, hülye? Ölbetett kézzel nézi, hogy szaré-hugyé vegyék meg a verítékkel előállított termékeit! Lázadás lesz itt hamarosan! Ne gondoljátok, hogy a kapitalisták hülyék. Úgy játszanak azok velünk, mint macska az egérrel. Ahelyett, hogy megkínálták volna az országot a mezőgazdasági és kisebbségvédelmi biztosi poszttal, mi történt? Ezek a findzsaszeműek kicselezve a béna kormányunkat az energetikai biztosi címet lőcsölték a szerencsétlen Kovácsra. Hát mit ért egy külügyért az energiához? Nincs is energiánk!
– Hát, éppen ez az! – tódította Csócsa – ezzel befogják a szánkat, azt kiherélik a mezőgazdaságunkat…
– Délvidéken meg a csetnikek verik a magyarokat! Ott a szerbeknél verné ki a dilit a díszes külügyminiszterünk, nem pedig bábuként mozgatva egy semmi posztot elfoglaljon!
– Munkásököl vasököl, oda csap, ahova köll! – bődült el Lófej, s így folytatta – Gyerünk Szerbiába, vágjunk közéjük! Turistaként átmegyünk Tompánál, jól elagyabugyálunk öt-hat szerbet, aki a kezeügyünkbe kerül, aztán szépen hazaballagunk! Így köll ezt űberelni uraim!
– Igaza van, mikor indulunk? – fontoskodott Primőr, de Kottafejű leintette.
– Gyerekek nem eszik olyan forrón a kását! A külügy az Uniónál feljelentette a szerbeket, hogy verik a magyarokat. Majd azok odavágnak a szerbeknek!
– Na, azt várjátok ki! Egyik kutya a másikat nem harapja meg, hát nem közösen amputáltak le bennünket! Dobták oda a Vajdaságot a szerbeknek? – vetette közbe a tanár úr.
– Gyerekek, tanuljátok meg, fülünket, farkunkat behúzva, megnyalva a belénk rúgó kezeit, másra bízva az igazságosztást, nem lehet elérni semmit! Csak erővel…
– De ezek a barmok pont most szüntették meg a katonaságot! – vágott közbe Csócsa idegesen, sörébe fojtva remegését.
– Hát éppen ez az, ki vagyunk szolgáltatva a Nátónak. Eddig a Nagy Testvér ült a nyakunkon, most meg a Nató… secko jedno! – tromfolt Lófej, és dünnyögve hozzátette – Munkásököl, vasököl.
Mikor aztán csúcspontjára ért a politizálás, Irma jelezte, hogy közeleg a záróra. Rendeltek még egy kör, gyorsítót, sört és behörpölve, összekapaszkodva eljárták a Tápéi darudöbögőst, majd a Raszputyin zenegépből dübörgő vad ritmusára az asztal körül veszettül, sapkáikat megtaposva ropták a guggolóst. A guggolósba bekapcsolódtak a szocik is, és a Raszputyin után, rákezdtek a Katyusára, meg a ” Nyesztahorka büszke vára” című orosz népdalra, s összekapaszkodva az ellenzékkel, békés egyetértésben ropták végkimerülésig, az asztal alatt és körül hemperegve, majd vad székdobálással zárva a mulatságot, kitódultak az Egyujjasból, friss levegőt színi magukba.

2.

Közben ott fenn is peregtek az események. Megtalálták az új miniszterelnök személyét is, azaz, ha jól értesültem az ambiciózus fiatalember önként jelentkezett a posztra. Valahogy úgy történt a dolog, hogy az, ex-miniszterelnök tanácsadójaként addig adta a szerencsétlennek a briliánsabbnál briliánsabb ötleteket, míg önön dugába dőlve, a megszégyenülés határán ellensúlyozva, végül lelépett a porondról, mielőtt nyakig merült volna a szarba.
Na, szóval az önjelölt nagy többséggel megválasztott vehemens új miniszterelnök határozott fellépésével, riposztozó frappáns kijelentéseivel, minden ellenvetést az asztalról lesöprő határozottságával újra életet vert a lekókadó, enerváltan vegetálni kezdő szocikba.
A baj akkor kezdődött, amikor az Európai Unió mechanizmusa elkezdett nálunk is működni. Először is a búzával kezdődtek a bajok. Annyi termett, hogy nem tudták letárolni, így erre való hivatkozással lenyomták az árát. A parasztok felhördültek. Aztán belenyomták a fejüket a tejes dézsába, s nevetséges áron millió liter szám árasztották el a vámnélküliség jóvoltából hazánkat olcsó lengyel, meg holland tejjel. A felháborodás az egekig csapott. A parasztok a parlament előtt lajtos-kocsikból locsolták tejjel az aszfaltot…
És jött a többi sorban. Nevetségesen olcsó műsajtokkal rakták teli a szupermarkettek polcait. Döglődtek a sajtgyárak. Hogy kifogják a szelet a felháborodás vitorláiból, azt az áthidaló megoldást ötölték ki, hogy államilag dotálják a marhák kivágását. Ez sem segített, mert a dominó-elv működött tovább. A privatizáció a kapitalisták malmára hajtotta a vizet. A hungarikumnak számító echte magyar szalámi- és kolbászgyárak multinacionális Euró-zsidó, fináncoligarchiák kezébe kerülve, azonnal elbocsátották a henteseket, bezáratták a vágóhidakat, s behozták a nyugati hibrid hasított fél-disznókat. Azt nem értem, akkor mitől magyar a szalámi, ha kínai és lengyel disznóból készítik? Ja! A paprikától, mert az ugye világhírű és magyar. Na, erről is tettek az okosok! Stikában, vám és vizsgálat nélkül behozták az olcsó brazil, mérgezett paprikát, „feljavították” vele a magyart, és piacra dobták. Óriási botrány tört ki. A felháborodás hullámai az egekig csaptak. Európa összes piacáról kitiltották az összes magyar paprikából készült árut.
Miután így sikerült a mezőgazdaságot és élelmiszeripart taccsra tenni, beütött az Uniós miniszterek választása. A magyar jelölt megbukott az Energetikai Biztosi vizsgán… eltanácsolták. A miniszterelnök ragaszkodott a pótvizsgához.
Ebből aztán akkora kalamajka lett, hogy rajtunk röhögött az egész Unió. Még hogy egy kétbalkezes külügyér legyen az egész Unió energiaügyi biztosa! Hogy aztán lepusztuljon az az energia ipar! Az olaj ára így is az égbeszökött már! És az Európai Néppárt a piros – tilos tárcsa felmutatásával fenyegetőzött az ügydöntő szavazáson. Úgy, hogy totálisan szarba volt a kabinet. Külső-belső nyomás alatt préselődött. A belső elégedetlenség nöttön nőtt: sztrájkoltak a tanítók, a közalkalmazottak, az egészségügyiek… kintről pedig az oldalvonalról kárörvendően bekiabáltak a kibicek. Ügyesen mozgatva a bábukat, szisztematikusan mérgezték a magyar termékeket, pusztították le és vásárolták fel az infrastruktúrákat, hogy aztán odamondogassanak:
– Na látjátok, ezek a kétbalkezes balfácánok akarják Európát a gazdasági csődbe taszítani a beépített emberükkel! Nem kell a Kovács, le vele!
Így peregtek az események, amikor a mennyei Atya megelégelve a magyarok pokoljárását bejelentkezett Tóninál.
Tónink éppen délutáni sziesztáját töltve a dunsztosüveggel energetizált gödrös díványán heverészett, amikor megszólalt a csillárba épített mozdonysíp. Az Úr hívta Tónit. Tóni felugrott, magára kapta vasutas esőkabátját, a csillár alá állt, s hatalmas ingakoloncát kézbe kapva a lába között meglengetve feltette a bejelentkezés kötelező kérdését.
– Te vagy az, mennyei atyám,
– Igen, én vagyok!
– Mi a parancs?
– Az a parancs, hogy szedd elő a fekete dobozt! Állj készenlétben, fiam! Hamarosan megjelenik érted a fekete autó, és küldetésbe mész.
– Messzire, Atyám? – kérdezte Tóni gyanakvóan.
– Nem, csak ide a szomszédba, Brüsszelbe! Pakold be a kofferba a doboz mellé a fekete ruhádat, lakkcipődet és várjad a kocsit! – szólott az Úr és megszakadt az összeköttetés. Éppen befejezte a pakolászást Tóni, amikor kopogtak az ajtón, és két szekrény nagyságú kormányőr nyomult be. Felkapták Tónit, mint a pelyhet pakkostól, és már vitték is. Egyenesen az állandóan ülésező kabinet előtt rakták le.
A miniszterelnök fülig érő szájjal járult elébe, és nyájasan mosolyogva kísérte az asztalfőhöz. Két szolga máris begördítette az italos gondolát, és kitöltötte a Whiskyt. Tóni fenékig ürítette a keserű poharat és körbehordozta az elgyötört minisztereken a tekintetét.
– Drága jótevőnk, Csíger úr! – kezdte szónoklatát a miniszterelnök, de Tóni félbeszakítva kijavította.
– Zingerminger, ha szabadna megjegyeznem! – a miniszterelnök azonban még egy pohárkát töltetett mindenkinek, magának is, és így fordult az okvetetlenkedőhöz, tósztra emelve poharát.
– Igyunk az új magyar európai biztosra: Tóni Csíger úrra, mert hogy a mai naptól kezdve ezt a könnyen megjegyezhető eurókompatibilis nevet adományozzuk Önnek kedves biztos úr! Proszit! – emelte ajkához a poharat, és fenékig ürítette. Tóni rezignáltan tűrte a névváltoztatást, és várta a feladatot.
– Mint tudod kedves Tonyi – tért át a kabinetfőnök, vagy kancellária miniszter – nagy küldetés előtt állsz! Neked kell bennünket kihúzni a szarból! Te fogod ezeknek a síbereknek megmutatni a magyarok istenét! Most aztán majd az orrukra koppintunk, megregulázzuk, gatyába rázzuk őket.
– Hogy gondoljátok, elvtikéim? – kérdezte Tóni.
– Nézzed, a Titkosszolgálattól értesültünk a te hét lakat alatt őrzött, világraszóló szabadalmadról, a fekete dobozról. Most jött el a te időd! Most bizonyíthatsz!
– Mit? – bámult maga elé Tóni.
– Mit-e, hogy mit? Na, ne viccelj már velünk! – tódították a miniszterek, a miniszterelnök alá adva a lovat. Az meg így folytatta.
– Mint tudod, Európa szarban van. Kifogyott az energia, a kőolajárak az egekig szöktek. Még pár hónap, aztán sötétségbe borul a világ. Kényszerhelyzet alakult ki. Most aztán megfoghatjuk az isten lábát! A te dobozoddal egy európai központi villanyerőművet tudunk felállítani Magyarországon, aztán, ha jól megfizetik, rákapcsoljuk őket sorban. Dől a pénz nemsokára, meglátjátok.
– Na, de ez visszaélés az erőfölénnyel, ha jól tudom –ellenkezett Tóni, de a miniszterelnök csak verte a tüzet.
– Tonyikém, ha csak ez hiányzik, kinevezzük bárónak, írnok! – kiáltotta – azonnal állítsanak ki egy kutyabőrt az 1213-as évre visszadátumozva. Báró Csígervári Tonió udvari trónálló névre, és rögvest hitelesítsétek középkori pecsétekkel!
– Adjunk neki egy vöröscsillag érdemérmet, kardokkal és gyémántokkal! – toldotta meg a belügyminiszter asszony.
– Igazad van, Mónika, de adhatnánk neki egy Mária Terézia valagrendet is, az összes szarcsimbókkal – tódították többen is inne-onnan bekiabálva az asztalvégről.
Miután így felövezték Tónit mindenféle rangokkal és cafrangokkal, kezébe nyomták a megbízólevelét, és útnak indították Brüsszelbe.


3.

Brüsszelben, gyászos hangulatban kezdődött a biztosok meghallgatása. A terroristák összehangolt támadása az olajvezetékek ellen energiahiányt eredményezett világszerte. A készletek vészesen fogyóban voltak, és el kellett rendelni a napi 4-6 órai áramszünetet. A benzint jegyre adták, és kezdett a légi forgalom is akadozni. Kerozinhiány fenyegetett. Ebbe a helyzetbe robbant bele Tónink. A repülőtéren tájékoztatták protokollfőnökét az illendő öltözékről, a bemutatás protokolláris részleteiről. Így hát Tóninkat frakkba, cilinderbe, fehér ingbe és fekete lakkcipőbe bújtatták. Úgy nézett ki, mint egy kövér pingvin. Kacsázó lépteivel, a földet seprő frakk szárnyaival, szerintem inkább egy hízott kacsára emlékeztetett.
Szóval, a miniszterelnöki palotához érve álmélkodva látták az esti szürkületben pislákolón kiszűrődő fényt a nagy európai tanácsterem ablakain. Benn a gyertyák csonkig égtek. Nyílt az ajtó, s bekacsázott Tóni kíséretével.
Minden tekintet rászegeződött erre az echte magyar hungarikumra. Bizony az elegáns, finom úriembereknek ő csak egy szegény kis ország csudabogaraként hatott a gyülekezet előtt. Tóni azonban fontossága teljes tudatában a pulpitusra csoszogott fekete lakkcipőbe bújtatott lábaival, majd cilinderét és sétabotját hanyagul kísérőinek nyújtva, szembefordult a halvány gyertyafényben őt mustrálgatókkal.
– Szép, jó napot uraim! – üdvözölte őket ízes mucsai kiejtésével. – Csiger Tóni vagyok Magyarországról, vagy ha jobban tetszik: Tony de Csiger of Mucsa, de Hungarica… állok az urak rendelkezésére. Várom a kérdéseiket.
Az Európa-tanács elnöke vitte a prímet, és így fordult a meghallhatott felé.
– Báró úr, ért ön egyáltalán valamit az energiához?
– Már hogyne értenék, mozdonyvezető lenne a rendes szakmány, uram! –vágott vissza Tóni.
– Értem, nincs több kérdésem. – mondta a tanács elnöke, és tovább adta a labdát a többieknek. Következtek a kényesebbnél kényesebb kérdések. Tóni pedig haláli nyugodtan elővéve ingakoloncát kapcsolatba lépett a mennyei atyával és megkérdezte, mit válaszoljon ezeknek a vadbarmoknak. Az úr pedig így szólt.
– Semmit, szavald el nekik az anyám tyúkját, vagy mondd el a Miatyánkot! Úgyse értik! A tolmácskészülékben pedig megkapják angolul a helyes választ – Így is tett Tóni. Minden kérdésre a Miatyánkkal meg az Anyám tyúkjával felelt.
Mikor aztán már kifulladt, a kérdezők visszavonultak döntéshozásra. A hosszúra nyúlt szünetben annyira csonkig égtek a gyertyák, hogy egymást alig látva botorkáltak be eredményhirdetésre. A mikrofon is elnémult ekkorra. Látva a zavarodottságot Tóni, szépen komótosan elővette aktatáskájából a fekete dobozt és bedugta a konnektorba. És lőn világosság! A tanácsurak egyik ámulatból a másik ájulásba estek… némelyiket úgy kellett fellocsolni. Csak hápogni tudtak és sápogva hebegték volna el a tanács elutasító válaszát, amikor az elnök széjjeltépve a határozatot, az emelvényre lépett, magához ölelte Tónit és hangos „vivát!” kiáltással megválasztotta az új energia biztost.
– Uraim, aki megoldotta a kínos energia problémát, az egyenesen a biztosi posztra született. Éljen az új biztos! Javaslom, hogy ajánljuk föl neki, hogy Magyarországon telepíthessék a központi energiatermelő és elosztó villamossági központot. Szavazzuk meg uraim!
Egyöntetűen megszavazták hát Tónit és az új energiaközpontot. Beláthatatlan horderejű volt ez a határozat. Azt jelentette, hogy a kis Magyarország rajta tarthatta az energia gombján a kezét. Ha világméretűen begyűrűző válság ütötte fel a fejét, azonnal lehetett jó pénzért Magyarországtól kozmikus villamos energiát vételezni.
– Javaslom továbbá, – folytatta az elnök – hogy nevezzük ki lorddá Csiger urat!
A többség elfogadta a javaslatot, és percek alatt hozták az angol királynőt a kinevezési okmánnyal együtt. A királynő Tóni nyakába akasztotta az aranygyapjas rendet és a lovagkeresztet, s új nevén szólította: „lord Tonyy, de Mucsa of Csiger” és csókra nyújtotta kacsóját. Tóni pedig remegő lilás ajkaival életében először csókot lehelt egy fehérszemély kacsójára
Az ülés végeztével pezsgős-vacsorát rendeztek a magyarok tiszteletére. Folyt a bor, pezsgő, és a vak zenészek vérpezsdítő talpalávalójára a végén táncra perdült a tanács összes tagja. Tóni, szokása szerint, nyíltan kifejezte elégedetlenségét, és lefitymálva a legfinomabb rajnai borokat, követelte, hogy echte magyar csigert prezentáljanak mindenkinek. Azonnal szétszáguldtak a beszerzők, és meg sem álltak Akasztóig, a borhamisítók Mekkájáig. Több hordó valódi csigert gurítottak a tanácsterembe. Tóni verte csapra az első hordót, és saját kezűleg mérte a bódító nedűt. Na, ettől aztán úgy berúgtak a tanácsurak, hogy még azt is elfelejtették, mit írattak alá velük.
A papíron bizony az állt, hogy a „brit királyi udvar szállítói” címmel felruházzák Akasztó községet, és korlátlan mennyiségben átveszik az általa exportált, évek óta eladhatatlanul a pincékben poshadó magyar borokat. Így aztán két legyet ütöttek egy csapásra: megszabadultak a csőddel fenyegető bortúltermeléstől, és világhírnévre tettek szert a borászat terén. Az Akasztói Csiger elindult világhódító útjára. Emellett nem elhanyagolható, hogy Magyarország pillanatok alatt villanyáram exportáló nagyhatalommá vált.
Ezzel a húzással megoldódott a büdzsé hiánya, és Tóni respektje égig ért. Úgy fogadták hazatérve, mint egy győztes hadvezért, csata után. Ő pedig megköszönte a nagy kitüntetést, és a „mór megtette kötelességét, a mór mehet” felkiáltással visszament kies városkájába, panelkuckójába, hűségesen reá váró asszonykája mellé. Másnap este már elégedetten kanalazta a kolbászos bablevest. Aztán, megköszönve a mennyei Atya iránta való jóságát, nyugovóra tért gödrös díványán, mély, egetverő horkolással dicsérve az urat, álmában sípolt egy kicsit.
Úgy fújta a kását, mint a mozdonysíp!