Van egy majdnem mindenki által ismert híres könyv, amely nem külsőleg szamárfülezett, hanem belsőleg. Úgy hívják Guiness Rekordok Könyve / Guiness Book of Records/.
Ha, például, valaki három hétig egyfolytában zabot hegyez körösztanyja térdkalácsán, miközben a Zabhegyezőt is olvassa, - nos, az bekerül a Rekordok Könyvébe. Én ilyen hírre vállat rándítok, mint a tréfás mese lányosházi hőse:
- Elhiszem, fiam!
Ne gondolják, Olvasóim, hogy túl hiszikény vagyok! Ha, mondjuk, azt olvasnám, hogy "Egy Hungarian politikus teljes öt percig tárgyilagosan nyilatkozott a nézeteit nem valló párt képviselőiről", - hát akkor menten felugranék, de nem jóságos Miklós püspökként, hanem Hitetlen Tamásként, és felkiáltanék:
- Teljes öt percig?! Hihetetlen! Hiszi a piszi!
Hasonlóképpen tennék arra a hírre, hogy "Bokor Úr, a Világzsandár Államok Elnöke, az elmúlt huszonnégy órában egyetlen Allah-hívő országot sem fenyegetett meg azzal, hogy, ha nem így tesz, akkor lesz ám így, meg úgy!".
Különben vannak rekordok, Guiness Úréktól függetlenül is, amelyek hasznán kénytelen vagyok kissé eltűnődni.
"Szégyen a futás, de hasznos" - tartja a mondás. Nos, van amikor nem szégyen, hanem dicsőség. Ha egy olimpiai verseny döntőjében a célszalag előtt valaki tizedmásodperccel megelőzi a második helyezettet, az bizony nagy dicsőség. Persze, ha doppingolt, akkor elveszik tőle az aranyérmet. Ám a szponzorok, a rajongók a dopping felé taszigálják. Szegénynek akkor már csak a Guiness-rekord marad, ha hitelt érdemlően kimutatják: ő vette be az olimpiák történetében az addigi legnagyobb doppingadagot. Veszett fejsze nyele, az is valami, de nehéz fejszét szerezni hozzá!
A futás-rekord azért, példájával, inkább hasznos, mint káros. Ha valakit egy őrült baltával a kezében kerget, bizony sokat számíthat egy tizedmásodperc is az illető nyaka és a balta lecsapása között. A baj csak ott van, hogy esetleg az őrült, akit napjaink túlzott liberalizmusából kiengedtek a kényelmes diliházból ebbe a nagy, kellemetlen bolondokházába, szintén futásrekordot állíthat fel, miközben a baltát is viszi magával.
Petőfi kissé másként vélekedett arról a nemes futásról, amikor, az utolsó magyar nemesi felkelés során, az ország nemessége 1809-ben Győrnél igencsak szedte a lábát Napóleon francia csapatai láttán. /Talán ekkor kezdődött a franciák Hungarian nemszeretése?/ A lánglelkű költő így ír erről, szelíd gúnnyal:

"Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?"

/Petőfi Sándor: A nép nevében/

Nem akarom védeni a magyar nemességet, de még mindig jobb a jól futó lábnak emelt szobor, mintha a szobor hiányolja a fejet. A fejvesztett futás Győrnél sok fejet megmentett! Hát még ha a Guiness Rekordok Könyvébe kerülhetett volna a rekord "hősi láb futásban"! Ám nem kerülhetett, mert az évente megjelenő híres
könyvet 1955-ben adták ki először.

Számos múltbeli rekordról talán sohasem tudjuk meg az igazat, mivel bizonytalanok a krónikák, írásos emlékek. Melyik diktátor diktált a legtöbb népnek? Ki hazudott legtöbbször a történelemben? Ki állított fel rekordot cselszövésben? Hamisságban? Jogok lábbal tiprásában? Mások félrevezetésében? Fanatizmusban?

A rekordra törekvők egy része le akarja győzni önmagát. Valójában sokszor inkább elpusztítani akarja, és ez, a liberális felfogás szerint, magánügy volna, - de nekem mégsem tetszik. Nem azért nem tetszik, mert "egy bolond százat csinál", hanem azért, mert egy-egy bolond, sajnos, olykor sokmillió bolondot, meg még a bolondnál ezerszerte rosszabbat. Jobban szeretném, ha valaki - akár csak egyéni rekordként - saját maga rossz természetét, kapzsiságát, gonoszságát, álnokságát győzné le inkább. Ilyesminek kellene tapsolni, nem annak, hogy melyik torreádor szúrta le a legtöbb bikát torreádorsága folyamán spanyolhonban. Sőt! E téren, szerintem, sok spanyolnak is le kellene győzni saját ízléstelenségét! Le is győznék, ha képesesek lennének egy kicsit elgondolkozni ezen-azon. Ám, ha erre gondolok, azt hiszem, hogy én - akaratom ellenére! - nemes, de irreális elvárásaimmal fogok bekerülni egyszer a Rekordok Könyvébe.

Arthur Guiness 1759-ben alapította ír sörgyártó vállalatát, amely - a lexikon szerint - egy ideje gyógyszergyártással és könyvkiadással is foglalkozik. A sört nem szeretem ugyan, mert keserű, /de megiszom időnként, mivel feleségemmel nem sikerült eddig elhitetnem, hogy tényleg nem kívánom ezt a folyékony kenyeret/. Egyébként egy korsó sör, álmodozó habbal, igen szép, költői látvány.
No és a mese habbal?
Az is gyakori a világban, s ha nem is szép, korántsem az a főbaj. A főbaj az, hogy sok a rémmese...és ráadásul korántsem mese!