Kikent, kifent arcokon
Ragyogó pirosra festett mosolyom,
Álruhába bújtatott, tompa félelem,
Hontalan átfázott, érzéketlen érzelem,

Lombkoronába bújt napsugár kuncog,
Míg a sötét Hold a kihalt utcán kullog,
A víztükörben nézegeti homályos önmagát,
A madarak sem hallják őszinte sóhaját,

Ezer, meg ezer csillag ragyogja be útját,
Nincs ki tudhatná felemésztő búját,
Hontalannak érzi érzéketlen világát,
Hisz sötétben senki nem láthatja gyönyörű virágát,

A szerelmének őrzi, s minden este várja,
Hogy valaki tényleg megcsodálja,
S Ő is, kinek őrzi minden éjjel szüntelen,
S a virág napról-napra hervadozik, s helyében ilyen, s újabb nem terem,

Kis szíve mindig összeszorul,
Hogy választottja nem láthatja, pedig minden éjjel virágba borul,
S mindig, mikor a napfény megérinti,
Szirmait összecsukja, s a következő éjjelig erejét összegyűjti,

Pedig Ő, a csodás fényesség, a magasztosság,
Kinek minden holdkeltekor kinyílik e különleges virág,
Ő a Kedves, az elnyerhetetlen,
Ő, kinek szíve magányos minden reggelen,

Így múlnak napok egymásután,
S a Hold kesereg mindig ezután,
Hogy a Kedves, a Nap nem láthatja,
Mikor a neki szánt virág szirmait kibontja..

2006. április 18.