Van úgy, hogy az emberséget már számkivetik.
Megfojtja világunk a rohanás.
Messze tűnnek a nyugodt pillanatok,
És helyükre siet az üressé sorvadás.

Mikor már a halottra sem emlékeznek azok,
Kiknek más dolga sincs, csak az álmok életben tartása.
Minden egyes gondolattal életet adhatnak a múló időnek.
De nem hozzák vissza ragaszkodását az élettelennek.

Nem teszik meg ezt, csak a gondolatok tétován maradhassanak.
Sajnálatba fojtják az önmarcangolást.
Hogy elhiggyék azt, a hiány fáj, és a szeretet melankólia.
Pedig, gyönyör rejlik a fehér gyász falakban.
Az urnák merészen kavargó sivatagjaiban, a mézes fohász.

Mindez az idővel született, és megmarad,
Ha elevenül hervad el a koszorúra tűzött szalag emléke.

Nincs más dolgod, csak emlékezz, és adj hitet a holtnak.