Hol volt, s hol nem, volt egyszer egy gát... a hozzá tartozó gátőrrel, aki e mesében morfiumfüggő...
nem zavarta a gát, sem a mögötte dühöngő víz hatalma. Már megszokta! Ez volt a munkája...
nagyobb hatalom volt az ő kezében, amit nap, mint nap az ereibe spriccelt, és naponta 1x megnézte a gátját. Mert megszokta! Ez volt a munkája... a gát nem szakadt át, és ő sem.
A munkáját végezte, igaz, ímmel-ámmal, de végezte. Már megszokta, mert ez volt a munkája...
Aztán a tavaszi áradásokkal, recsegve adták meg magukat az idő rágta faoszlopok, s a víz már nem csak az ártérben volt ott, hanem a kisebb tanyák küszöbein is ott kopogtatott.
A gátőr kétségbeesett, tudta: mulasztott, hibázott, s hibádzott.
Feladta hát az utolsó kenetet, s ahogyan a víz a mezőket ellepte, és benépesítette halakkal, algákkal, moszatokkal és apró papucsállatkákkal, rovarokkal, szitakötőkkel, madarakkal. Úgy áramlott szét az ő ereiben is a szer... A gát áttört, át a korláton, s át a trombózis fujtotta ereken.
A víz egy idő után felszívódott, s a gátőr holtteste is a temetőben.
Ma már alig emlékeznek páran rá... - Narkós gátőr! Kábszeres... mesehős, a múlandó ember, stb...
HOLOTT, régen fontos volt... így járt a gátőr, s így a tanyasi világ. Szomorú? Na és?
- Annyira nem! Rendben! Remek. De még most is az agyamba zsibbad a gátőr utolsó mondata: Tátongó tömegek gázolnak át testemen, s szétáramlik bennem a tehetetlen düh és a nyomor néma mása. Azt hiszem morfium, de lehet, hogy csak az öröm furcsa bája…