1.
Sötét felhők gyülekeztek a kocsmák világának egén. Egymás után húzták le a redőnyöket, szegezték be az ívók ajtajait. Megjelent a rendelet: minden szeszt egy cseppig be kell szolgáltatni az államnak, le kell adni a törkölyt, tilos a csiger készítése. Vám-kommandók járják a falvakat, eldugott tanyákat, s fegyveres csapásmérő osztagokkal, szesz-szimat kutyákkal kutatják fel a szalmából, műtrágyából, csigerből, cukorcefréből kutyuló szeszfőzdéket, hogy aztán kéz- és lábbilincsben hurcolják el a zugpálinka-főzőket.
De, mire ez a nagy szigorúság? Hát, ez nem más, mint már annyiszor, most is hatóságok buzgó mócsingoskodása. Az olajkutak kiapadásával egyidejűleg olyan magasra csaptak az olajárak, hogy más megoldást kellett találni az üzemanyag beszerzésére. És ekkor jött a nagy ötlet. Biodizellel kell ezentúl fűteni a kazánokat, járatni a gépjárműveket. Így aztán a kocsmákban betiltották a szeszesital kimérést és csak kólát, üdítő italokat, nyalókát, Hamburgert és Hot Dogot lehet felszolgálni. Tetszik, nem tetszik, ez van. Mit lehet itt tenni: sírva vigad a magyar!
Az Egyujjasban átalakult az élet. A teremben fiatal lézengő semmibe meredő tekintetű jampecek és huligánok múlatják az időt, egy-egy kólával a kezükben és réveteg tekintettel bámulják a falon mászó döglegyeket. Közben vad gépzene őrjítő zakatolására táncot mímelő akrobatikus ugrabugrákkal, összeakasztott lábakkal, dülöngélve csápolnak.
Szemük a messzi távol homályába mered, és már-már megüvegesesedett, réveteg tekintettel kutatják a semmit. Időnként egy-két fehér tablettát pottyantanak a pohár kólájukba, és lehajtva azt kipirult arccal, botladozó nyelvvel extázisba jönnek. Igen, a leleményes magyar ifjak a szükségből erényt csináltak: szeszmentesen káfolnak be az üdítőbe pottyantott Extasi, ampfetamin és egyéb kábító tablettáktól. A vehemensebbek vadkender-szivarkát, marihuánás cigarettát szíva bámulnak maguk elé, és időnként kéjes nyálas nyelves csókot váltanak egymással. Fiúk lányoknak, lányok lányoknak, fiúk fiúknak dugják le nyelvüket torkig a másik szájába, nyelvük hegyén fehér port, mint méhecskék a nektárt csepegtetve a másik mohó ajkai közé.
Nyíltan taperolják egymást, tűzik felajzott bíborfurulyájukra a másik, vagy saját nemük alsó fertályát, elől hátul, az éppen kitapogatható lyukon behatolván, hogy aztán kéjmámorba forrva össze az ősrobbanásszerű ejakulátum-bombával elégítsék ki egymást.
Irma elborzadva hányja a kereszteket és áthelyezésének a gondolatával, foglalkozik. Nincs ő ilyesmihez szokva, Csak szolidabb volt az , amikor a kuncsaftok szépen, fokozatosan rúgtak be a bundapálinkára ivott sörtől, bortól…
De hát milyen a magyar? Leleményes. Az Egyujjas nyilvános WC-jének támfalán egy tapétaajtó elfordításával lépcsősoron lehet lebotorkálni a Lófingatóba. Ugyanis, hála Tóni kapcsolatainak, az akasztói Böszme Bálint titkos zugfőzdéjéből hektószámra szállítja a szalmából és műtrágyából erjesztett csigert, és az abból főzött pálinkát. Így aztán a törzsközönség akasztói csiger és lófingató mellett múlatja az időt. A büdösségtől és a füsttől most is vágni lehet a füstöt. Irma pedig le-fel ingázik a két ivó között, amíg visszeres lábai fel nem mondják a szolgálatot. Lenn pedig zajlik az élet.
– Négy lófingató és négy csiger rendel! – emeli égnek hüvelykujját Primőr, és Irma máris térül fordul és sietve jő, tálcán egyensúlyozva az italokat. Szépen kirakja a vendégek elé, és konyharuháját a szoknyakorcába gyűrve értelmes ló-szemeit a társaságra düllesztve várja a további rendeléseket.
– Két zúzapörkölt, egy zóna, egy babgulyás rendel! – hangzik az asztalnál ülők szájából és a továbbiakat csigerbe fojtják, mohón nyeldekelve a lófingatóra lehajtott akasztói nedűt.
– Gyerekek, szar van a káposztában! – emelkedik szólásra Csócsa. – Olvasom a Helyi Mocsárban, hogy a búzaégető Karsait és a Torgyánt meg akarja lincselni a felbőszült tömeg. Fáklyás-felvonulást terveznek az Országház elé, aztán ott egy nagy máglyát akarnak rakni kukoricaszárból, biodízellel lelocsolni, ezeket meg keresztre feszíteni, és alájuk gyújtani. Na, erre varrjatok gombot!
– Hun hallottál te ilyen marhaságot – mereszti ki bögre nagyságúra guvadt szemeit Kottafejű.
– Hun-e, hát a helyi TV-ből, rádióból – segítette ki cimboráját Szakáll Lajos, hozzátéve magyarázólag – a helyi kurírban is lehetett olvasni.
– Ne dőljetek be, kacsa az egész! – ellenkezik Lófej, de közbevágnak innen is, onnan is – láttuk a Napkeltében reggel a tv-ben, ott is erről folyt a duma. Lehet benne valami, ha jól megkapirgáljuk…
– Fiúk, nem eszik olyan forrón a kását – veti közbe a tanár úr – mert, hát miről is van szó tulajdonképpen?
– Arról, hogy hat lófingató, két zóna, hat korsó csiger rendel – int Irmának Tóni, és feszülten várja a magyarázatot: mit miért és miként tesz vagy nem, tesz a barkácskormány?
– Na, mint tudjátok, ahogy közeledett az olajhiány napja, úgy inogott a miniszterek bársonyszéke. A terményfelesleget meg el kezdte a Karsai égetni… a felháborodás az egekig csapott. És ekkor jött a Torgyán, ez a minden hájjal megkent ravaszdi sztárügyvéd, vidékfejlesztési és mezőgazdasági miniszter: a nagy kombinátor. Kiagyalta, hogy elő kell venni a háborús időkre letárolt, lezsírozott, kimustrál gőzmozdonyokat. Víz van, búza, kukorica van. Olaj nincs. Fűtsék a mozdonyokat gabonával…
– Eddig rendben is volnánk – vetették közbe innen-onnan – de ez az átok ördög kombinátor nem állt meg itt! Kitanálta a biodiselt! Úgy ám: a szánktól vonja el az éltető szeszt! Arcátlanság, ez aztán vért kíván! Na, ezért megyünk a parlament elé: minisztereket égetni!
A tanár úr fészkelődött hokedlijén, majd oktatólag közbeszólt.
– De fiúk azzal, hogy egy-két embert beáldozunk, a szesztilalom még nem szűnik meg: kell a járművekbe a fűtőanyag!
– Fűtsenek vízzel! – bőgött bele a vitába a kazánkovács és busa fejére öntötte a korsóban maradt csigert, majd kockás zsebkendőjével törölgetni kezdte izzadt homlokát.
– Hja, szegény ember vízzel főz! – vetette közbe Tóni és sejtelmesen elmosolyodott.
– Tonca, te tudsz valamit! A fene azt a csavaros eszedet, csak nem hogy kiötlöttél már megint valamit? – faggatták Tónit, az meg szép borjú nagyságú, köcsög szemeit rajtuk legeltetve, rövid hatásszünetet tartva, üres poharát forgatva szóra emelkedett.
– Irmuska drága, még egy kört! – aztán, amint megérkeztek az italok, lófingatóval teli kupicáját lila ajkaihoz emelte, és egyhajtókára kiitta tartalmát. A többiek is így tettek, majd néma, kérdő tekintettel meredtek rá.
– Tonyó, te krucifixes vagabundus, te furmányos mozdonyvezető, te tudsz valamit! – szegezték neki innen is onnan is másodjára is a kérdést. Most már aztán ki kellett teríteni a lapokat, és színt kellett vallani.
– Gyerekek, ha nincs ló, akkor a szamár is jó! Nincs benzin? Van víz! Vízzel kell hajtani az autókat! Ilyen egyszerű az egész!
– Azannyát! Hogy ez eddig nem jutott eszünkbe! – dörgölte hatalmas ökleivel kigúvadt szemeit Lófej.
– Na, aztán, hogy gondolod, a gőzautót mán rég feltanálták, meg a gőzhengert is, a gőzeke is leszerepelt, a gőzmozdonyokat is, Múzeumba küldték, mit akarsz te az atomkorszakban a gőzgépekkel?
– Én-e, semmit. Én sima vízzel hajtom a szerkentyűket! Ez csupáncsak szolidaritásból találtam ki a szesztestvérek megsegítésére.
– Igaza van! – kiáltották hevesen innen is onnan is – Isten ellen való vétek a drága szeszt a gépjárművekbe tőteni! Elvonni az emberiség elől a gyönyör és kéjmámor forrását…
– Nyúlj magadhoz pajtás! – rikkantotta oda a másik asztalnál fülelő Répa Marcsa.
– Dugd fel magadnak! – intették le, és folytatták az eszme-cserét.
– Aztán mi az a hétpecsétes titok, he? – faggatták Tónit, de a magyarázatra már nem maradt idő. Hirtelen kivágódott a pinceajtó és két marcona kormányőr jelent meg az ajtónyílásban. Leviharzottak a pincébe, Tónink hóna alá nyúltak és már vitték is fel. Bedobták a nagy fekete autóba és meg sem álltak vele a parlamentig. Ezek szerint már oda, fentre is eljuthatott a vízautó híre. Hiába, Magyarország a nagy kiszivárogtatások hazája, egyenesen pletyka nagyhatalom a térségben.
2.
Úgy repítette Tónit a gyorslift le a Parlament alagsorában lévő kazamatába, mint egy griffmadár. Leérve egyenesen a titkosszolgálati főnök atom-biztos irodájába kísérték. Maga, a titokminiszter fogadta. Hagyta, hogy sapkáját gyűrögetve ácsorogjon előtte, majd felállva öblös karosszékéből, szembenézett Tónival.
– Szóval, maga az a híres?
– Csiger Antal lennék szolgálatára, nyugdíjas mozdonyvezető.
– Hallottunk magáról egy s mást. Mindenféle kósza híreket fújt felénk a szél. Na, ki vele, mit talált maga fel?
– Vízzel hajtott automobilt, ha erre tetszenek gondolni – válaszolt halálos nyugalommal Tóni, mert úgy gondolta, hogy ha ez akkora bűn, akkor most itten nincsen kecmec, meg kell halnia. Ha meg nem, az már csupa szerencse.
– Aztán, működőképes ez az izé?
– Már, miért ne lenne az, nagy jó uram? – kérdezett vissza Tóni, egyik lábáról a másikra állva.
– Meg tudná nekünk mutatni? Esetleg a szakértőink bevizsgálhatnák? – fogta újfent vallatóra a nagyhatalmú titoknok.
– Állok rendelkezésükre a hatalom urainak. Éppen erre várok már évek óta, hogy felfigyeljenek rám. Tíz éve rohad a Szabadalmi Hivatalban a bejelentésem… elfektették kérem. Félnek tőle, mint a tűztől. Kétszer utasították el azzal, hogy nem reprodukálható. Szerintem ki sem próbálták.. valakiknek nagyon a begyükben lehetek.
A titoknok nagy szemeket meresztett, s szárnysegédjének csengetve, azonnal maga elé rendelte a Szabadalmi Hivatal elnökét az össze dokumentummal.
Percek alatt becipelték a megrémült főnököt az összes irattal egyetemben, merthogy már jó előre begyűjtötték, csak a parancs-szóra vártak, hogy előállíthassák.
– Na, Köbölkúty úr, hogy állunk ezzel,a szabadalommal? Miért nem kapott ez még nemzetközi védelmet, patentet? Mit totojáznak maguk egy ilyen világraszóló szabadalmi bejelentéssel?
A megszeppent Köbölkúty csak dadogott.
– Na, de Titokváry tábornok úr, éppen fentről kaptuk anno, valamikor a parancsot, hogy fektessük az ügyet.
– Fektessék, maga címeres ökör, lecsukatom az egész szabotőr bandájával egyetemben! Mi a helyzet, jó vagy nem, életképes vagy döglött ez a szabadalom? Na, kivele, vagy behívjam a körömtépő, tökcsavaró pribékeket? – A vért izzadó főnök csak dadogott, hebegett.
– Már amennyit én tudok az ügyről a szakreferensek, szakértők szerint nem lehet reprodukálni a szerkezetet.
– Hogy nem-e? Mennyi pénzt kaptak maguk azért, hogy a süllyesztőbe tegyék, elfektessék a bejelentést? Ki fizette le magukat? A németek, vagy a japán autógyárak, esetleg az orosz maffiózók? Félnek, hogy nem lesz szükség az olajra, benzinre? Na, Pribék, hozzák elém az összes szakértőt, aki sáros ebben az ügyben. Göngyölítsék fel a szálakat, estére legyen az asztalomon a jelentés, gyűjtsenek be mindenkit és kezdjék el a megdolgozásukat. Csak finoman, hogy azért életben maradjanak. Fogkiverés, herecsavarás, körömszaggatás, esetleg gúzsbakötés jöhet szóba. Csak finoman, de hatásosan! – adta ki a parancsot. A remegő Köbölkútyt kivonszolták a teremből. A szárnysegédhez fordult.
– Maguk kocsiba ültetik a Csiger urat, és leviszik a Mucsi tanyára. Előkeresik a tyúkólba rejtett vízautót, s üzembe helyezik, majd feljönnek vele Pestre. Van elég benzinjük?
– Talán oda elég lesz, visszaútra már nincs a tankban.
– Nem is kell: vízautóval jönnek, vagy mi a bánat! Na, alo mars! Indíts. – és máris vitték ki Tónit az épületből, egyenesen beültették a fekete autóba, s a Mucsi tanyáig meg sem álltak. Lett is nagy riadalom, mikor beállított a nagy böszme jószág, s kiugráltak belőle a kommandósok. Mariska néni ijedtében akkorát rántott a tehén tőgyén, hogy az felrúgva Őt székestől az eperfa tetejibe repítette. A nagy hangoskodásra kihajolt Józsi bácsi is a budiból, s letolt gatyáját markolva kiabált a budi ajtóból.
– Ki a fene az? – na, erre kapott két akkora pofont, hogy a bokájára csúszott a nadrágja. Mindjárt megértette, hogy ennek a fele sem tréfa: meleg a pite.
A belügyesek egyenesen a tyúkólhoz futottak, kitolták a tyúkszarral tarkított, rozzant Trabantot, és utasították a remegő, ijedségtől inát összeszart Józsi bácsit, hogy álljon neki vizet húzni a gémeskútból, Mariska néninek felszóltak a fára, hogy ne ücsörögjön ott, hanem iszkiri, kecmeregjen le onnan és álljon neki lecsutakolni a csodaautót. Míg ez akció tartott, széjjelnézet, hogy nem rejtőzik-e valamilyen provokatőr, esetleg kém a portán, de a félszemű korcs eben kívül mást nem találtak. Miután így megnyugodtak, Tónihoz fordultak.
– Feltaláló uram, mi kell az induláshoz?
– Mi-e, hát víz, uraim! Húzzanak két veder vizet a kútból és töltsék fel a tankot!
– Ha csak az kell, hát akkor álljunk neki! – adta ki a parancsot Lapátkezű Himpellér, és pillanatok alatt üzemképes állapotba helyezték a járgányt. Tónit beültették az anyósülésre, a bűnügyi technikust meg a volán mögé.
– Adj neki gázt, Géza, azt meg se álljunk a Parlamentig! – mondta és elfoglalták a hátsó ülésen a helyüket. Kibiztosított fegyvert szegezve Tóni hátának, megadták a jelet az indulásra. És csodák csodája kehelve, prüszkölve, de elindult a járgány, hogy elhagyva az eperfán szájtátva óbégató Mariska nénit, az összeszart inú Józsi bácsit, hatalmas iramban robogjanak a Parlamentbe.
3.

Szakadatlanul ülésezett a Parlament. A helyzet kezdett egyre komolyabbá válni. A belügyminiszter tehetetlenségében már lerágta az összes körmét, és kínjában az öklét harapdálta. Szesztilalom ide vagy oda, tetemes mennyiségű diesel alkohollal próbálta kibillent lelki egyensúlyát helyreállítani.
Egymás után küldte ki államtitkárait a tömeg lecsillapítására, de a szerencsétleneket a tömeg összefogdosta, és a tér közepén álló cölöpökhöz kötözve őket, alattuk hatalmas máglyát raktak. A miniszter kilépett irodájának gótikus ablakán, az ablak kőpárkányán, részegen egyensúlyozva próbálta a háborgó tömeget lecsillapítani. A tömeg rothadt gyümölcsökkel dobálta az eszét vesztett belügyért.
Benn, az ülésteremben lapítva kushadtak a honatyák. Senki, sem mert a tömeg elé kiállni. A tömegből sokan a képviselők fejét követelték és intifiádát kiáltva az Országház felgyújtásával, fenyegetőztek. De, hát mi volt a tömeg felháborodásának az oka?
Először is a Karsai és a Vidékfejlesztési miniszter fejét követelték, mert a gőzmozdonyokban feltüzelték az éves gabonatermést. Éhínség ütötte fel a fejét vidéken. Aztán a benzinhiány miatt leálltak a fuvarok, a tömegközlekedés. Csak annak jutott biodízel a tankjába, akinek protekciója volt. A tömegben ott voltak a szesztilalom miatt reklamálók is, igen csak népes táborral.
– Feszítsd meg! Gyújts alá a latroknak! – kiáltották innen is meg onnan is. A felháborodás hullámai az egekig csaptak. Ebben az igen éles helyzetbe egyszer csak az Alkotmány úton bekanyarodott egy fekete füstöt eregető özönvíz előtti Trabant.
– Megmenekültünk! – kiáltotta a honatyáknak a még mindig az ablakban részegen egyensúlyozó belügyminiszter.
A felbőszült tömeg egy pillanata felhördült, fenyegetően körbe állta a Trabantot. Aztán már gyorsan peregtek az események. Egy rohamosztag körbefogta a Trabantot és a szélesre tárt országházi főkapun, betolattak a sorfal között. Amint beért az Országházba a Trabant, azonnal bezárultak a hatalmas páncélozott kapuk, és a kizárt tömeg tajtékozva kezdte meg a máglyák alágyújtását. A felszálló fekete füst csavarta a képviselők orrát, de csak egy istenhozzádra tellett nekik a máglyára szánt társaik iránti szolidaritásukból.

Benn aztán gyorsan peregtek az események. A tyúkszaros Trabantot Tónival együtt, azonnal a minisztertanács ülése elé vezették. A kétségbeesett miniszterelnök segített Tóninak kikászálódni. Ott aztán egymást követték a gyors keresztkérdések.
– Mi szükséges a sorozatgyártás elindításához?
– Pénz és egy összeszerelő műhely.
– Pénz meglesz, hanem az összeszerelő műhely? – vakarta a fejét a kancellária miniszter.
– – Mondjuk, a Suzuki esztergomi gyára jó lenne erre a célra. Az udvaron veszteglő hatvanezer gépkocsinak szereljék át a motorjait, állítsák őket vízüzeműre! – adta ki a parancsot a belügyminiszter. A Szabadalmi Hivatal okvetetlenkedő hivatalnokait utasította az azonnali szabadalom megadásához, a nemzetközi Uniós védésre, és Amerikában, Japánban pedig külön-külön. Nem árt az óvatosság.
Miután így elrendezték a dolgokat a miniszterelnök kiállva az Országház mellvédjére, maga mellé véve Tónit, bejelentette, hogy azonnali hatállyal megszűnteti a szesztilalmat, és egy héten belül mindenkinek ingyen átalakítják Esztergomban a motorját vízüzeműre.
A tömeg ettől lecsendesedett és eloltván a lobogó, a felkötözött pribékek valagát nyaldosó lángokat, lassan szerte-széjjelszéledt.
A miniszterelnök elégedetten hordozta körbe tekintetét, mint egy győztes hadvezér csata után. Az örömbe azért némi üröm is vegyült, mert az egyik találmányi szakértő megjegyezte:
– És mi lesz a sivatagban, ha elfogy a motorból a víz? – Úgy néztek rá, mint egy rablógyilkos dezertőrre. A belügyminiszter tért először magához ámulatából. Galléron ragadta az okvetetlenkedőt és tenyerével befogva száját, habzó pofával üvöltötte.
– Marha állat! Kit érdekel a sivatag! Még aláaknázná a demokráciát! Amíg víz van a Dunában, addig ne pofázzatok itt nekem sivatagról!
Majd elővesszük a Vidékfejlesztési Miniszter tervezetét. Árvízkor elárasszuk az Alföldet, víztározót csinálunk belőle. Ezzel megoldódik az örökös árvízi hercehurca. Annyi vizünk lesz, hogy még Amerikát is ellátjuk víz-üzemanyaggal! Ha kell, lezárjuk egy gáttal a Tiszát és visszaduzzasztjuk. Nem lehet akadály a vízhiány! Fog még Amerika térden állva könyörögni a licencért! Most megmutatjuk a világnak, mit ér az ember, ha magyar!
– Javaslom, hogy üttessük keresztes-lovaggá Csiger urat – fontoskodott a protokoll-főnök, de a kancellária miniszter überelte.
– És, még Máltai lovaggá, meg szabadkőművessé is avassuk be! Úgy szép a magyar, ha tele van címekkel, ranggal…
– Igaz is, kapott Ön már Márja valagrendet? – kérdezte a miniszterelnök.
– Igen, már a múltkor megkaptam az összes szarcsimbókkal együtt – mondta szerényen Tónink, kopott vasutas sapkáját markában gyűrögetve.
– Rendben van, akkor azonnal csináltassanak az udvari szabókkal egy kacagányos, darutollas, nyusztprémes atillát! – adta ki a parancsot a miniszterelnök – Egy főrend mégsem jelenhet meg az esti fogadáson, az Apor-bálban vasutas ruhában, gumicsizmában!
– De miniszterelnök úr, rövid az idő estig – súgta a miniszterelnök fülébe a protokoll-főnök – lehetetlen elkészíteni az öltözéket ennyi idő alatt, meg nyusztprémünk sincs raktáron!
– Semmi gond – fordult a kulturális miniszterhez – Nyissák ki a Nemzeti Múzeum raktárát, azt adják rá Zrínyi vagy Rákóczi díszmagyarját! Intézkedjenek! – parancsolta a miniszternek. Az meg intézkedett.
Tónit azonnal kezelésbe vették. Kifürdették, lesikálták, haját pomádéval befújták és belebújtatták a főúri gúnyába. Este már úgy feszített az Apor-bálon, mintha mindig ezt csinálta volna. Még raccsolni is megpróbált, több-kevesebb sikerrel. A főúri leszármazottak egyből a kebelükre ölelték a haza megmentőjét.
Az ünneplések végeszakadtával megköszönték Tóninak a közreműködését, leszedték róla a főúri kacabajkákat és visszavarázsolták azzá az együgyű kis masinisztává, akinek a bőribe igencsak jól érezte magát. Aztán, beülve a tyúkszaros Trabantjába, szépen hazadöcögött.
Estére asszonykája fejtett-bablevessel várta. Jól bezabált, megekecselte az asszonyt, majd lefordulva róla, mély, kómaszerű álomba merült. Úgy fújta a kását, hogy beleremegtek a falak. A tizediken lakó Juliska néni rémülten kopogott át a szomszédba, a plafonon ingó csillár láttán.
– Mi van itt, földrengés? – kérdezte ijedten
Miután a felvert szomszédok kitódultak a folyosóra, és a bab jótékony hatásának köszönhetően a hatalmas durranással kirobbanó szelek, olyan hangosan szóltak bele ebbe a remegésbe, hogy mindenki azt hitte, kitört a világbéke, és a Városházánál tűzijátékot rendeztek ennek tiszteletére. De az is lehetséges, hogy csak a polgármester születésnapját ünnepelték. Ezektől minden kitelik!
4.
Az Egyujjas örömmámorban úszik. A szesztilalom megszűnését ünnepelik színes lampionokkal, petárdák durrogatásával emelve az ünnep fényét. A barátok körbeveszik Tónit, feldobálják a levegőbe, hiszen mégis csak az ő fia-borjuk, vagy mi a csoda!
– Látjátok cimborák, mekkora esze van a magyarnak! – ámuldozik Csócsa – nincs a világon olyan lángeleme, akinek eszébe ötlött volna vízmotorral hajtani az ótót.
– A szükség szülte, cimborák! – szerénykedett Tóni – Tudjátok, ha nem sajnáltam volna azt a drága, jó szeszt a kocsikban elégetni, akkor a fenét sem agyaltam volna rajta! De, hát szükség törvényt bont! Csak ki kellet valamivel váltanom az alkoholt a motrokból.. nem nézhettem tétlenül ekkora pazarlást – fejezte be Tóni üres poharára meredve.
– Igaza van! Az állam csak sanyargatott bennünket, még a szeszt is megvonta a szánktól – kontrázott Kottafejű.
– Bezzeg, mikor szarba vannak, akkor aztán kapkodnak fűhöz meg fához! Irmuska egy nagy adag csülökpörköltet mindenkinek! – adta fel a rendelést Tóni, – és egy kör lófingatót mag csigert kísérőnek… – a többiek összenéztek.
– Te Tony – kérdezték gyanakvóan – csak nem hogy rád szakadt az OTP?
– Nem, azért annyira nem voltak velem bőkezűek, de kaptam egy kis lét a kitartásomért. Aztán megígérték, hogy ha ebből nagyobb haszna lesz az országnak, akkor duplájára emelik a nyugdíjakat. ..
– Na, mégis csak megfogtad az isten lábát komám! – szúrta közbe fullánkos szavait Leidekker, a keszeg suszter. Tóni nem maradt adós a válasszal.
– Hát, Lojzi bátyám igaz, hogy a szorgalom, kitartás meghozza a gyümölcsét. Merthogy sokat agyaltam ám én ezzel, míg megtaláltam a megoldást.
– Jó, jó – ingatta busa nagy fejét Lófej – nem is akartunk mi tégedet sinfelni, lekicsinyelni, csakhát, hogy éppen neked jutott ez eszedbe? – húzta el a száját irigykedve, és borába fojtotta nemtetszését.
– Mér, szabad a pálya! – sipította Primőr – akárkinek eszébe juthatott volna! Hát, ha éppen a Tónyi talált rá az aranytojást tojó tyúkra, akkor ágyesz-bugyesz! Áldásom rá!
– Na, fosom az útját a szerencsédnek! – lapogatta meg a hátát Tóninak a tanár úr – kucc-kucc: apád-anyád idejöjjön! – nem hiába vertem beléd a matematikát gyerek! Elmondhatom, nem éltem hiába, mikor ilyen nagy tudóst neveltem a hazának! – büszkélkedett a tanár úr.
Így ünnepelgettek, amikor egyszerre elsötétült a bejárati ajtó, és két kormányőr nyomakodott be. Felkapták Tónit, mint a pelyhet, bedobták a fekete autóba, és már vitték is magukkal, mint a szélvész. Meg sem álltak a miniszterelnöki Hivatalig. Betuszkolták a Miniszterelnök dolgozószobájába, és úgy eltűntek, mint a kámfor.