Három éjjel, s három nap,
bősz vihar rázta az erdőt.
Vadul tépte a fák lombját,
s körtáncát járta a mezőn.

Mikor végre megpihent,
kimerülten, vad táncától,
fellélegzett a természet
a vihar szorításából.

Öreg fák, derekukat
fájósan kiegyengették,
dús leveles águkat
az ég felé emelgették.

Bokrok, cserjék, csalitok,
megrázták maguk könnyedén,
sok száz tüskés karjukkal
nyújtózkodtak a fény felé.

Szép mezei virágok
elhullott szirmuk siratták,
megtépett levelükért,
féktelen vihart okolták.

De a nap sugarai
vidám fénnyel ragyognak fent,
s a mosolya felszárít
minden bús, panaszos könnyet.

Vihar elvonultával,
nap, mosolyt csal minden arcra,
szivárványos jó kedvük
ragad, széles-e világra.