Félálom ringat. A lusta hold
méltósággal kivonul a tájból
Számban az ébredés keserű
ízeit érzékelem...Itt vagy:
Fehér, könnyű alaknak látszol
Csended átölel, mozdulatlan
Egyre intenzívebb törődést
remél minden agyonhajszolt,
végnélküli, szürke napban
Ahogy a remény csörömpöl
a kávéházi pillanatban és
kalóz hullámok kavarják fel
az ég tengerét. Lassan este
lesz, végtelenbe látó sötét
S mi várjuk, hogy velünk
maradjon e kifeszült tér-idős
létben, nevessen, ragyogjon,
karoljon át szelíd sugarával
az Alkony...

Pesthidegkút, 2006. ápr. 17.