Egy sok ezer évvel ezelőtti napon Rhi’gehz Afhur császár magához hívatta jövendőmondóit, jósait, mágusait és tanácsadóit. Azt szerette volna megtudni tőlük, hogy mi van az országának határain túl. Kíváncsivá tette egy álom, mely mögött egy távoli világot látott, tele élettel és harccal - a haldoklás jelei nélkül létező országot.
Ködös válaszok sokasága után - mikor kevés bölcs élte csak túl a császár haragját - Rhi’gehz Afhur maga mellé intette legkedvesebb tanácsosát és barátját, a bölcs Hizammát. Elmesélte neki álmát, melyben fekete bőrű, vékony, izmos alakok keresték boldogulásukat. Sosem látott fegyvereikkel oltották ki sosem hallott szavakat harsogó társaik életét. Fellázadtak uraik ellen, hogy aztán örökre szolgatestben éljék hőshöz méltó életüket.
Rhi’gehz Afhur egész álmát elmondta Hizammának, egy szót sem hallgatott el előle, mert nagyra nőtt a kíváncsisága az ország lakói iránt és félelmetes uraik iránt, akiknek szavai megremegtették a hegyeket és felfakasztották a vulkánok sebeit.
Hizamma azonban csak annyit mondott uralkodójának:
- Nyugodj meg uram, és aludj békésen, az elkövetkező éjszakán újabb álom vár rád, melyben közelebb juthatsz a válaszokhoz.
A császár engedett a bölcsnek és megvárta az éjt. Másnap felébredvén ismét magához hivatta bölcseit, papjait, vajákosait, hogy megtudja tőlük, honnét jöttek azok a sokféle népek, melyeket az éjjel látott. Voltak köztük magasak és erősek, csakúgy, mint karcsúak és fürgék. Egy nagy országban éltek, melyen nem voltak nagy vizek, mégis tengerek vették körül.
A szolgahad azonban tanácstalanul hallgatott, magukra haragítva Rhi’gehz Afhurt, akinek haragja az égig ért teljes gyönyörűségében.
Hizamma, látva császára kedvét, így nyugtatta:
- Felséges Rhi’gehz Afhur, fékezd kezed és elméd tombolását, hogy meghallgathasd tanácsomat! Térj nyugovóra ismét, és figyelmezz a képekre, melyek feltöltik sötét óráidat!
A császár nem tudta honnan és mit tud barátja az el sem mondott álmokról, de mivel még sosem csalatkozott benne, hagyta, hadd vezesse ismét nyughelyé re.
A harmadik nap hajnalán Hizamma a bölcs, nagyon korai órán látogatta meg a palota bazaltfolyosóit. Az örökre némává és éberré tett őrök kifolyó, vérző szemmel búcsúztatták a köztük elhaladó vörös köntösű bölcset. Nem volt idejük ellenszegülni az erősebb akaratnak, pusztulásuk nem érintette Hizamma békéjét. Hangtalanul lépett a trónterem magmával bevilágított oszlopai közé, kellemesen melengette jéghideg bőrét a több száz fokos hőség. Hirtelen két Teremőr lépett ki az oszlopok mögül. Hizammának nem sok ideje maradt válaszolni a két egyszerre lecsapó penge suhanva sikító kérdéseire. A könnyebb megoldást választotta hát - megállította az időt.
Könnyed mozdulattal érintette meg a két Teremőr homlokát, hogy azok hamuvá válva omoljanak a földre, beterítve a sűrűn mintázott kőpadlót.
Innét a trónhoz indult rögvest, ahol Rhi’gehz Afhur aludt kőmerev arccal. Szelídnek tűnő mozdulattal nyúlt ura feje felé, mindkét kezét halántékához szorítva, s a császár semmit nem érzett, fel sem ébredt érintésére.
Képek kezdtek áramlani Hizamma elméjébe, melyek egyre növekvő gyanújának adtak bizonyságot.
- Szegény, szegény császárom. Miért is adtak neked a Hidegben Élők álmokat uralkodásod legszebb napjaira. - mondta a bölcs - azzal kissé félrefordította kezét ura halántékán.
- Most nézhetik végig, mint ér véget teremtett birodalmad.
Hizamma ezzel egy villanás kíséretében eltűnt a trónteremből, a császár álmaival - és életével - együtt. Sokáig nem tudták árulásának okát, egészen addig, míg el nem távozott egy másik létsíkra, maga mögött hagyva a Démonok birodalmát. Ekkor hagyta hátra jóslatait a Legendáról, hogy mindenki okulhasson belőle. Megjövendölte az igazi Efyamm’quiohr jöttét, aki egész a férgek királyságáig jut, s feledésbe taszítja lakóit.

Daghtuyl Th’myrsaw krónikája Hizammáról, a leghorok teremtőjéről.