4.

Hónapok óta folyt már az elíziumi járat transzportjainak menetrendszerű indítása. Hála a szemináriumokon kiképzett agitátorok áldásos szervező tevékenységének lassan, de biztosan rámozdult a vidék az ígéretes lehetőségekre. Józsi bácsi és Mariska néni egyre bővülő stábjával rendületlenül járta a vidéket és hittel, hitegetésekkel, mézesmadzaggal meg toronyórák láncostól való ígérgetésével több tízezer embert térített el Elziumba. A földek nagy része parlagon maradt, az elvadult vidéken éhes, ösztövér ökör, bivaly és marhacsordák, vaddisznóval keresztezett disznócsordák és vadlovak ménesei kóboroltak céltalanul.
A puszta-túrizmus virágzásnak indult. Senkinek sem érdeke a földtúrás embert próbáló és bizonytalan volta, amikor házaikat, istállóikat, még a tyúkólakat is vendégszobává alakítva, két marokkal seperhetik be a bámész turisták euróit.
A kormány tehetetlenül nézi a nép vészes fogyását és munkaundoritiszban való megbetegedését. Mariska néni fő bibliamagyarázóvá lépett elő, míg Imre bácsi földművelés lebeszélő főmettőr kinevezést kapott a legutóbbi elíziumi szeminárium elvégzése után.
Az Egyujjasban teljes gőzzel folyik a toborzás és az elíziumi vonatszerelvényekre való helyjegyek adásvétele. Az egyik sarokban a vizet prédikáló és bort ívó társulat szervezi az újabb, Utópiába indítandó járatokra a népet. Az átellenes sarokban Mariska néni adja, veszi a helyjegyeket a menetrendszerű Elíziumi járatokra. A bal kettes asztalnál pedig Tóni, Zagyva Pali mint másodmasiniszta, Csócsa hű fegyverhordozó, Primőr a munkáról beszélő csoport vezetője és Lófej tartja megbeszélését. Az ívót pár hete bővítették hatszorosára, mert nem fért be a nép egy-egy börzenapon.
Amióta sikerült a kormányt rávenni, hogy vezesse be az Utópia igazolványokat, a közeli országokból, de még Mongóliából is jönnek a népek kiváltani a borsos pénzbe kerülő igazolványokat, mert csakis az utazhat Utópiába, aki igazolvánnyal rendelkezik. Ez aztán a bomba üzlet! Az igazolványoknak szabályos árfolyama van. Jobban jegyzik őket, mint az állampapírokat.
– Irma! Öt zúzapörköltöt, egy kör, gyorsító, meg sör rendel! – adja ki nagyhangon az utasítást a hajlongva elősiető Irmának Primőr, és szarkasztikusan hozzá teszi – Szomjas a marha, inni kér!
– Gyerekek, szarban a haza! – vezeti elő Tóni a témát. – Annyira zsúfoltak az elíziumi, de most már az Utópiába induló vonatok is, hogy mozdonyvezetői kiképzést kell indítanom. Úgyhogy holnaptól, mint abszolút megbízható kádereket, Lófejet, a Tanár urat és Primőrt árképzésre, amolyan gyorstalpaló tanfolyamra kell küldenem. Újabb szerelvényeket, sőt irányvonatokat kell beállítanunk az újmagyarok fuvarozására. Mint tudjátok Magyarország a világ közepe! Rajtunk a világ szeme. Nem lehet kapacitás-hiányra hivatkozva lassítani a migrációs folyamatot – mondta sokat sejtetően és a közben megérkezett zúzapörkölt kikanalazásához látott. Csócsa izgalmát sörbe fojtva így aggodalmaskodott.
– De főnök, gondolod, hogy azt a sok bűzgentyűhúzogatást, váltóállítást képesek vagyunk mi elsajátítani? Nem, részemről nem érzem magamat elég érettnek a feladat nagyságához! – Érvelt Irmának intve, még egy kör, gyorsítóval tunkolt sört rendelve. Így próbálván megerősíteni önbizalmát. Tóni így tromfolta le.
– ej, cimbora! Hát gondolj arra, mennyit megértünk mi így együtt jóban-rosszban! Mindig kihúzott bennünket a teremtő és mindenható Atyánk a szarból. Most is elgereblyézi majd a dolgokat. Átviszlek benneteket Elíziumba az átnevelő táborba, beszélek egyenesen Dolfival (Adolf Hitlerrel) majd a legjobb professzor Mangele kísérleti blokkjába helyeztet benneteket. Fél óra alatt kicserélik azt a pudvás agyatokat, s máris tőtik bele az ismereteket. Olyan fasza kis masinisztákat csináltatok belőletek, hogy csak, na! Öröm lesz mögétek a szerelvényre felkapaszkodni!
– Főnök, létezik ez? Ekkora tudást sec-pec, csak úgy belénk tőteni csóró melósokba? Nem, ez túl nagy megtiszteltetés nekünk. Nem vállaljuk – ódzkodtak a munkaundoritisszal megfertőzött haverok. Tóni nem engedett. Így agitálta őket.
– Látjátok a jobb négyes, meg a bal hármas asztalnál a tülekedést. Mindegyik jegyet akar. Hát, volna szívetek szomorúságot okozni nekik?
– Nem, dehát.., főnök, ez annyi munkával jár – vetették ellen innen is meg onnan is. Tóni így riposztozott.
– De, az utópiai bankszámlátok ettől fog hízni! Befejezzük a munkát, akkor csak leszállunk a szerelvényről, azt vissza se jövünk ebbe a siralom völgyébe.
– Mikor lesz az főnök? – óbégatták a bekáfolt cimborák. Tóni erre is adta a választ.
– Amint kiürítettük az országot. Mikor az utolsó magyar is elhagyja a Kárpát-medencét és átadjuk a Kárpáti vadregényes természetvédelmi területet az Uniónak, már nem lesz miért visszajönnünk ide ebbe az elgazosodott pusztaságra. Ott lesz a zsebetekben a bankkártya, utópiai állampolgársági igazolványotok, központilag kiutalt kastélyaitok, rabszolgákkal, szűzlányokkal, mi kell még:
– Meg a terülj-terülj asztalkám. – vetette közbe csámcsogva Lófej – Ezt se hagyjuk ki főnök! A vízcsapból sör, bor, pálinka folyik, a szerint melyik csapot nyitjuk meg! Csuhé, cimborák erre igyunk! – rikkantotta és újabb adag italokkal, gerjesztették öntudatukat.
A bibliások asztalánál Mariska néni alig állta a rohamot. Csak úgy röpködtek a tízezresek a helyjegyekért. Sőt újabb cselhez kellett folyamodnia a tömeg kirostálásához.
– Emberek, jól gondoljátok meg, aki nem bírja a kiképzést az a pokolba fog jutni! Nincs visszaút! Azazhogy, esetleg aki húszezerért retúrt vált, az a visszatérő üres szerelvénnyel talán megmenekülhet a gyehennától... – na, ezzel a húzással megugrottak az árfolyamok és az egekig emelkedett BUX index.
– Meglesz ennek a böjtje, meglátjátok! – kiabálták jobbról, balról a szocik, meg a Fideszisták. – Ha mindenki kivándorol, mi lesz ebből az országból? Ki építi akkor az új Európát: Hazaárulók, akik kivándorolnak! – ordították a magukból kikelt szocik.
Na, a munkáról lebeszélőknek sem kellett több. Józsi bácsi állt fel a hokedlire és így szónokolt.
– Idefigyeljetek, seggfejek! Eleget rabolta ezt a népet Rákosi, Kádár, meg az új demokrácia... kifosztotottak, megkopasztottak a vezetőitek bennünket, mint a csirkét.
– Megnyúztak a pénzoligarchiák, imperialisták, kolhoziszák, mint a nyulat – tódították a munkáról lebeszéltek középről.
– Az új kormány is meg akar minket nyírni, mint a juhot, de nem megy elvtikéim, nem megy! Ígértek nekünk fűt meg fát, nyugdíjemelést a nyugdíjasoknak, béremelést az egészségügyben, oktatásban? Minek? Kinek, – szólt közbe a Tanár úr. – Nem kérünk a rizsából, hintsétek a ferdeszeműek elé, ők még talán felcsipegetik. Ez lesz nekik a nagy beugratás!
– Munkásököl vasököl, oda sújt, ahova köll! – lépett a szocik asztalához Lófej és két véresszájú szocit grabancánál fölemelve összekoccintotta homlokukat.
– Proszit elvtikéim! – mennydörögte, majd rájuk borította az asztalt.
Ebben a pillanatban elsötétedett a bejárati ajtó és két szekrény-termetű kormányőr lépett Tóni asztalához. Székestől felemelve, már vitték is kifelé. A tömeg szájtátva földbegyökerezett lábakkal és hokedlira ragadt seggel, némán szemlélte az eseményeket.
– Az anyjuk úristenit, mint a pufajkások a Kádár idejében! Gyula az anyád, pufajkás Gyula! – Ordították eszeveszetten a lefüggönyözött fekete autó után tódulva, majd lemondóan visszakuncsorogtak az ívóba.
Ettől aztán egyből megszűnt a konfrontáció és összetolva az asztalokat, felrakták a két törpét, Pancsit és Jancsit, az asztal tetejére, és elkezdődött a mulatság. Megérkezett a vak zenészekből álló népi-zenekar is, és a tápéi darudöbögőst eljáratva a szerencsétlenekkel, Csócsa rézgyűrűt húzva ujjaikra, ki tudja hányadszor, összeadta őket.
Primőr ingyen sört, bort, pálinkát rendelt mindenkinek, és éjfél felé a bekáfolt társaság összekapaszkodva, kólózva elénekelte a „Hegyek völgyek között zakatol a vonat” című mozgalmi dalt. A zakatolókat Zagyva Pali vezette, egyenesen a tyúkól előtt veszteglő Utópiába indulószerelvényhez. Addig zakatoltak, míg mindenki el nem foglalta a helyjegyekkel megváltott helyét. Józsi bácsi meglengette a gömbös-villára feltűzött csillagos sávos lobogót és elindította szerelvényt.
Az pedig átmasírozva a dimenzió kapun meg sem állt Utópiáig.

5.

Az országházban komor hangulat uralkodott. A választásokat elbukó Fideszisták lógó orral tartották utolsó kupaktanácsukat a kabinetirodában, míg a győztes szocik az ülésteremben a miniszteri posztokon való osztozkodással voltak elfoglalva. A feszültség nőttön-nőtt, s a várakozás gyötrelmes perceiben szinte vágni lehetett az indulatokban összesűrűsödő, kirobbanással fenyegető levegőt.
– Elvtársaim, hű lakájaim, szekértolóim, seggnyalóim! Ütött az utolsó óránk! Vége van a pünkösdi királyságnak! Négy évre el kell tűnnünk a közélet színpadáról. Természetesen, aki ellenzékben akar politizálni, azt is megértem. Hiszen nem kevés összeg a képviselői fizetés... de gondoljátok meg, hogy az eddig átmentett javakat nem fogják-e visszavenni a győztesek. – mondta aggódva a főminiszter.
– Igazad van főnök: ezek elszocializálják még tán az országházat is – vetette közbe a főtanácsadó.
– Éppen ezért el kell hagynunk az ország süllyedő hajóját. – Toldotta meg a másik nagyhatalmú miniszter.
– Hát, nekem van stratégiám arra az esetre, ha elbukunk. Mivel pedig éles a helyzet, most életbe léptetjük az A változatot – mondta a főminiszter és a kabinetfőnökre tekintett. Az meg el kezdte elővezetni a tervezetet.
– Mindenekelőtt a koronát biztonságba helyezzük. Egy ruháskosárba, szennyes-ruhák alá rejtve elszállításra vár.
– Helyes – vágott közbe a kulturális miniszter – menteni kell a kultúrát!
– Akié a korona, azé a hatalom! – szólalt meg a rendőrminiszter, patkány arcát kéjes vigyorra húzva.
– na már most a termőföldet, amit lehetett, kiárusítottunk. A gyárakat, üzemeket elkótyavetéltük, az utakat, hidakat, bányákat koncesszióba adtuk. A pénzt aranyrudakba a Nemzeti Bank pincéjébe lezsíroztuk. Amit tudtunk a Comondor szigetekre részvényekben, Euróba átutaltunk. A szociknak kisöpörtük a kincstárt! Hehehe – kacarászott a pénzügyminiszter – Fújhatják a seggünket!
– Mi lesz az aranyrudakkal? – kérdezte a miniszterelnök.
– Konténerekbe rakva elszállításra várnak.
– Mi van a konténerekre írva?
– Atomhulladék, sugárveszély! Kinyitása tilos és életveszélyes!
– Nagyszerű, de hol találunk olyan szállítót, aki ezt elmeri fuvarozni? Repülőre nem rakhatjuk, hajóra sem. – morfondírozott a miniszterelnök. – na, majd megoldjuk valahogyan – zárta le a kabinetülést és így fordult hűséges fegyverhordozóihoz. – Uraim! Aki magyar velem tart! Ide rendelek egy leplombázott szerelvényt, amire kiíratom, hogy EURÓPAVONAT. Ezzel a diplomáciai területenkívüliséget élvező szerelvénnyel elhagyjuk az országot. Brüsszelben pedig átszállunk a Comodor szigeti járatra, és agyő Magyarország. A kabinetfőnök kiosztja a helyjegyeket. Fáradjanak a kabinetirodába az urak – mondta és elbocsátotta a stábot. Alighogy az ajtó bezárult mögöttük, máris hozták a biztonságiak Tónit és egyenesen a miniszterelnök irodájába, cipelték.
– Ó kedves barátom, megmentőnk! Úgy vártunk, mint a Messiást! – sietett kitárt karokkal Tóni felé a főminiszter.
– Mi baj van főnök? – kérdezte egykedvűen Tóni és a hajlongó étekfogókra tekintett. Azok tudták a dolgukat és máris gurították be a márkás italokkal, kaviáros szendvicsekkel megrakott zsúrkocsikat. Hatalmas billikom skót whiskyvel kedveskedett régen látott cimborájának, majd így fordult hozzá rókamosolyával a főminiszter.
– Nagy baj van cimbora!
– Mi, csak hát nem dőlt össze a világ? – rázta a fejét hitetlenkedve Tonca. A miniszter, lógó orral folytatta.
– a piedesztál, amit felépítettem, most összedőlni látszik: a szocik kihúzták alólunk a sámlit!
– Hű az anyjuk istenit: visszajöttek a komenisták? – kérdezte vissza kigúvadt szemekkel Tóni, és újabb adag whiskyvel erősítgette elveszni látszó öntudatát.
– De bizony ám: visszajöttek, és mi meg megyünk.
– Hát, ha jöttek, jöttek, majd elmennek ezek is négy év múlva! – próbálta megnyugtatni Tóni a felajzott főminisztert, de az, vigasztalanul folytatta a panaszáradatot.
– El kell menekülnünk még ma, mert a Szabadság téren gyülekező tömeg, lincselésre készül. Az országgyűlés tanácskozik. Az új kabinet pedig meg fogja szavazni a kiadatásunkat. Koncul vetnek oda a szocik a felheccelt tömegnek. Az összes szart ránk kenik, ami ötven év alatt felgyülemlett. Éppen ezért komám lezsíroztuk a javakat, s a stábbal, hűséges talpnyalóimmal menekülnünk kell!
– Hogy jövök én a képbe? Minden le van játszva, a szerelvények megrendelve. Minek kellek én ide?
– Cimbora, nagy a baj! Az Európa-vonatot Kelenföldnél megfogták. Nem engedik betolatni az országházba! – panaszkodott a miniszterelnök, amikor a titkár osont be és jelentést tett.
– Miniszterelnök úr: az APEH rendőrség megszállta a Comodor szigetek bankjait. Minden széfet befagyasztottak. Hova vitessük az aranyrudakat, részvényeket?
– Hű az anyjukat, de gyorsak...! Azért ennyire nem kellene sietniük! Na látod, ettől féltem komám! – kesergett a felajzott főminiszter és újabb adag italba fojtotta bánatát. Tóni így vigasztalta.
– Főnök, még nincs elveszve a fejsze nyele! Beszélek a felsőbb kapcsolatommal, azt ide irányítom a Mucsi tanyáról az egyik Utópiába induló szerelvényt. Ráíratjuk, hogy EURÓPA vonat, a helyjegyesek felszállnak rá, utána kapcsoljuk a kincstárat, azt irány Darány!
– És a koronával mi lesz? Hogy lopjuk ki a parlamentből?
– Majd megoldjuk, most magaddal meg a stábbal törődj! Mentsük a bőrötöket!
– Főnök, Bin Laden kér bebocsátást! – jelentette az ajtónálló.
– Engedd be! – adta ki az utasítást a miniszterelnök. Bin Láden hajlongva jő, fehér burnuszába burkolózva, szemein hatalmas napszemüveggel, fején kócsagtollas kalpaggal. Mögötte négy szolga két dollárokkal megrakott hajókoffert cipel.
– Hívtál, hát jöttem – mondta karjait üdvözlésre mellén összefonva. A miniszterelnök komoran nézett rá.
– Vissza az üzletet. Nincs hely a rakománynak. Nem eladó az Országház.
– De uram, a szerződést aláírtuk, itt a pénz, azt teszel vele, amit akarsz, de az országház az enyém!
– Jaj, még ez is! Mit tegyek ezzel a tengernyi dollárral? Elvinni nem bírjuk, hát kit rakjak le a vonatról, hogy helye legyen a bőröndöknek?
– Szórjad a nép közé! Legalább megemlegetnek!
– Mondasz valamit! – enyhült meg a miniszterelnök. A kerevetre Tóni és önmaga közé ültette Bin Ládent. Mivel az, mohamedán létére nem ihatott szeszesitalt, így bodzalével kínálták, ők meg méregerős sligovicával erősítgették tovább az öntudatukat. Aztán amikor már túl nagy volt a téren a hangzavar, Tóni munkához látott. Elővette hatalmas ingakoloncát és kapcsolatba lépett a Mindenhatóval.
– Mindenható Atyám, mit tegyek?
– Hozasd fel Zagyva Palival a szerelvényt a keleti kapu elé! A helyjegyeseket szállítsátok fel. A mozdony mögé akasszátok rá az aranyrudakkal megpakolt vagont. Aztán irány a Mucsi tanya.
– És az Országházzal mi lesz? – kérdezte aggódva Bin Láden.
– Robbantsa fel, a magáé!
– Nem, annyira marha én sem vagyok azért. Ha már ennyi pénzt kiadtam érte, elszállíttatnám. Mondja Tóni, nem lehetne a szerelvény mögé akasztva elhúzatni az Országházat Utópiába?
– Megkérdezem az urat.– mondta Tóni, és lábai között meglógatta hatalmas ingakoloncát. Az inga határozottan igenre lengett ki.
– Semmi akadálya főparancsnok, de csak üresen. A szocikat nem vihetitek magatokkal, azokra itthon is szükség lesz.
– Minek?
– Lecsillapítani a csőcseléket fiam!
– Vessük őket oda koncul?
– Eltaláltad. Eszerint cselekedjél. – szólott az úr és egy fényoszlop világította meg az egész Országházat.
– Csoda, csoda! – kántálta a tömeg és a kihangosítókon keresztül hallgatva az ülésen történteket, várta a kormányváltás bejelentését. A miniszterelnök bement az ülésterembe leadni a kormányrudat, míg Tóni Bin Ládennel a szállítmányozás technikai lebonyolításán munkálkodott. Hamarosan befutott a szerelvény és szolgálattételre jelentkezett Zagyva Pali, Mariska néni meg Józsi bácsi. Tóni azonnal intézkedett.
– Mariska néni, maguk Bin Ládennel meg Józsi bácsival a kincstárba mennek. Maga a bő szoknyájával felül a ruháskosárba a szennyes ruhák alá rejtett koronára, e két ember meg kicipeli magát a szerelvényre.
– Mi, hogy engem ruháskosárba, mint egy halas-kofát! Na, ezt nem tehetitek velem, öregasszonnyal, ezt a csúfságot! – berzenkedett, de Imre bácsi leintette.
– Ugyan már, ne kelepelj annyit asszony! Hát nem tanútad a történelmet! Mikor a törökök Mohácsnál legyőztek bennünket Kottameijer Ilona a bő szoknyája alá rejtve szintén szennyes kosárban, lopta ki a koronát Bécsbe, hogy nehogy a hitetlenek kezére jusson! Vedd úgy, hogy hazafias kötelességed! Nem hagyhatjuk a komenisták kezére jutni!
– Igazatok van! Meggyőztetek, gyerünk! – adta be derekát Mariska néni és a kincstár felé vették az útjukat.
Tóni egyedül maradva gondolataiba mélyedve, újabb adag, gyorsítóval próbálta csillapítani háborgó lelkiismeretét, amikor kipattant az ajtó és benyomult a tömeg. Kezek ragadták, meg és azonmód hurcolták ki a térre. Az országzászló rúdjára hurkolt kötél alá állították, és máris csomózták nyakára a kötelet. Mellette a tribünön már akasztásra előkészítve összeszart inakkal cidrizett a kabinet néhány kihurcolt vezetője. A többieknek már bottal üthették a nyomát, mert az Európa vonaton gubbaszkodtak. Tóni végső kétségbeesésében a felső kapcsolatát hívta.
– Mennyei Atyám! Még ez egyszer mentsél ki ebből a kutyaszorítóból. Soha többet nem ártom magam bele a politikába! – fohászkodott.
Az úr megkönyörült rajta. Kifordult a tér és máris ötödik dimenzióba kerülve az úr előtt találta magát.
Az Úr monitorján nézte a Szabadság téren zajló eseményeket. Maga mellé ültetve Tónit, együtt izgulták végig a történteket. Látták amint a szerelvényhez kapcsolt Országházat maga után húzva elindult az Európa vonat a Mucsi tanya irányába, a bent rekedt kormányváltó szoci képviselőkkel együtt. A tömeg pedig kiguvadt szemeket meresztve bámulja az Országház hűlt helyét. Még az akasztásról is elfelejtkeztek, így a lámpavasra szánt miniszterek lekecmeregve a tribünről, felolvadtak a felheccelt csőcselék között.
A szerelvény pedig vígan haladt a Mucsi tanya felé. Igenám, csakhogy annyira túlterhelt volt már, hogy a tyúkól elé érve kisiklott és a budit telibe találva a hatodik dimenzió-kapun robogott át egyenesen a pokolba. Lett nagy sírás, rívás, sopánkodás, amikor a szerelvényen ülők Utópia helyett egy hatalmas szögesdrótokkal bekerített láger kapuján robogtak át. A főkapun a 666-os szám virított. Egyenesen a sátán száma.
– Mindenható Atyám! Állítsuk meg a szerelvényt, nem jó felé mennek! – rimánkodott Tóni, de az úr leintette.
– Nem tehetek semmit fiam, valaki átállította a váltót. A Sátán birodalmában nem parancsolhatok.
– Csupa igaz ember! Az ország krémje! Nem ezt érdemelnék uram!
– hja, kérlek, a pokolba vivő út csupa jó szándékkal van kikövezve! Lucifer irgalmazzon nekik!