Feltöltve: 2006-04-15 12:44:52
Megtekintve: 6677
Patyomkin akció - 3
6.
Zsúfolásig telve az Egyujjas. Vágni lehet a sűrű füstöt, de a levegőben lévő feszültséget is. Mindenki az elmúlt hetek történéseiről beszél, ki hevesebben, ki halkabban, de az izgalom hamar a tetőfokára hág, amikor a csatlakozás kerül szóba.
Tóni, Kottafejű, Lófej, Csócsa és Primőr a szokott helyen, a bal kettes asztalnál dekkolt. Inkognitóban vannak. Senki nem tud a nagypolitikában játszott szerepükről.
– Irma,! Egy kört gyorsítóval – adja ki az ukázt Primőr
– Öt zúza-pörkölt is lesz mama! – toldja meg Lófej a rendelést, és míg Irma kihozza a rendelést félhangos pusmogásba, kezdenek.
– Hallottátok a híreket?
– Miről?
– Hát, hogy erőszakkal kitelepítették a lakosságot a Tiszahátról.
– ja, a katasztrófavédelmi gyakorlatról beszélnek – reagálta le Tonca.
– Nem tudom, gyerekek, de nagy a gáz. Két hete hogy folyik a gyakorlat. Azt adták be a népnek, hogy egy újabb árvíz-elhárítás kitelepítési gyakorlatán vesznek részt. Csak két hétre kell nekik kiköltözniük. Fejpénzt is ígértek nekik: 100 00 Ft-ot családonként. Hát persze hogy egyesek, ha vonakodva is, de ráálltak. A többség viszont ellenállt! Elszabotálták a dolgokat.
– Áll a bál a Tiszaháton! A tömeg kaszákkal, kapákkal zúdult a rendezőkre – fogja hangját suttogóra Csócsa – tegnapelőtt, amikor kiszálláson voltunk a főnökkel, úgy megkergettek bennünket, mint a Vendeleket!
– pszt! Csendesen, a falnak is füle van! – intette őket hangjuk visszafogására Primőr.
– na igyunk! Hajrá magyarok! – kiáltotta el magát Lófej, és behörpölte a korsó tartalmát. Aztán egymásra kacsintottak és a zúzapörkölt kikanalazásába fogtak. Közben a túloldalon a Fidesz és velük szemközt meg a szoci-pártolók tábora is csak mondta a magáét.
– Lófasz ezeknek a seggibe! Eladtak bennünket az Uniónak! – harsogta Zagyva Pali a veterán szociálbolsevista. – Hát kihúzták a paraszt alól a talajt, lepusztították a gyárakat!
– Úgy van! Műparasztokat, lumpeneket csináltak belőlünk. Szociális segélyen meg adományokon tengődünk! – kontráztak innen is meg onnan is.
– Ti csak kussoljatok! – szólt be nekik Haramia Pubi a Fideszisták vezérbikája, a jobb sorokból. Nyakunkra hoztátok a ruszkikat! Rákosi meg a moszkovita sleppje lesöpörte a magtárakat, Szibériába küldte jóvátétel fejében kényszermunkára a lakosság színe-javát!
– Seckojedtó – ordította a balsarokból Zsiráf a MIÉP helyi aktivistája. – Ti meg most az imperialistáknak áruljátok az országot. Még egy kilométer sztrádát sem tudtatok építeni!
– De kaptatok Nemzeti Színházat meg plázákat, szupermarketeket, látványpékségeket, látványfürdőt: ország dizajnt! – vágott vissza Haramia Pubi.
– Tudjátok mi lesz itt! Látványos befürdés! Belefingunk még a levesetekbe! Ezt a dizajnt csomagoljátok be, azt küldjétek el a vezéreteknek! – óbégattak innen és onnan is a szesztől felkorbácsolt indulatoktól böfögő melósok.
– Munkásököl, vasököl. Odacsap, ahova köll! – állt fel Lófej és elindult a már-már egymásnak feszülők felé, rendet tenni. De valahogy csak lecsillapodtak a kedélyek, és békés iszogatásba fullasztották kritikájukat az ellenlábasok. A nép lázongott, nem akarták bevenni a dudlit, és aki meg bedőlt a trükköknek, hamar állás és lakás nélküli hajléktalanná vált. Már nem tudta visszaokádni a torkán lenyomott dizájnba csomagolt maszlagot. Forrtak az indulatok. Tóni meg csak lapult a sarokban társaival. Pusmogtak, s el-elbizonytalanodva feszengtek.
– Forradalom lesz itt, akárki meglássa! – lépett be a Tanár úr és máris harsogta a legújabb híreket. – Jönnek a szemlészek! Itt lesz a Bush elnök is! Áll a bál Pesten!
– Ha jönnek, itt lesznek! – morogták rezignáltan innen is onnan is – Nagy csuda! Eggyel többen leszünk! – köpte oda a szavakat a Fideszisták felé Zagyva Pali – Láttuk az apját tíz éve, most meglássuk a fiát! Egyik kutya másik eb! Gőgös amerikánerek! Leereszkednek hozzánk az istenek! Nagy csuda!
– Nem úgy van az emberek – próbált lelket verni a csüggedt társaságba a Tanár úr az asztalhoz telepedve. Újabb korsó sörökkel erősítgették a már-már elveszni látszó önbizalmukat a lelombozódott stáb tagjai. Tóni vitte a szót.
– Tanár úr, te világlátott ember vagy, megjártad a szicíliai börtönöket, az afgán poklot. Tudnál ehhez valamit szólni?
– Nézzétek, ha valami a nép ölébe pottyan, azt nem kell forgatni, csócsálni, meg azon tanakodni, hogy milyen hátsó szándékkal dobták oda a koncot. Ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el! Ezt tanítja a zsiványkódex. Nem is értem, most mér, lógatjátok az orrotokat, amikor ilyen hatalmas megtiszteltetés éri az országot. Itt lesz a világ összes potentátja! Magyarországon a világ vigyázó szeme!
– Jól mondja a tanár úr: vigyáznak, nehogy túlságosan jól jöjjünk ki belőle! Ismerem én a skót, faszari kapitalistákat. Ha adnak valamit egyik kezükkel, akkor a másikkal többszörösen veszik azt vissza! – böfögte sörbe fojtva a kritika élét Csócsa.
– A nép, jogosan hőzöng... nemzeti parkot akarnak csinálni Magyarországból. Elárasszák a Tiszahátat, úszólápokat, krokodilokat, meg műparasztokat telepítenek be. A lakosokat meg áttelepítik a kihalóban lévő göcseji meg Zalai lepusztult falvakba... – motyogta Kottafejű és inas nyakán aggódón körbeforgatva zanzafejét azt figyelte, nem hallották meg a másik térfélen megjegyzését. Nem szerette volna, ha konfliktus keletkezik a kormányt pártolók meg az ellenzékiek között.
– Könnyű más faszával a csalánt verni! – bökte ki Lófej.
– Hát, meleg a pite, a’ biztos – toldotta meg Tóni, de nyílt a kocsma ajtó és két szekrény nagyságú kormányőr nyomakodott be rajta, beárnyékolva a füstben úszó ivót. Egyenesen a bal ketteshez mentek. Megálltak Tóni mögött, székestől a levegőbe emelték, és már vitték is ki. Betuszkolták a lefüggönyözött fekete autóba, aztán illa berek, nádak erek, bottal üthették a nyomukat a kocsmából kitóduló szesztestvérek.
– Az anyuk úristenit, mint az AVO idejében! Csak most nemzetvédelminek álcázzák őket. Elrabolták a mi Zingerminger Tóninkat, a kocsma Holdfénykapitányát! Mi bűne lehet neki? – sutyorogtak és újabb adag sörökbe, fojtották izgalmukat.
– Ahogy vitték, úgy hozzák is! Ne féltsétek ti Tónit – állt fel az asztaltól Lófej és elbődült – Munkásököl, vasököl, oda csap, ahova köll! Bumm! – és felkapva Jancsikát a kormányt pártoló Fideszisták asztalára állította.
– Ezt kapjátok ki elvtikéim! Látjátok, ki van itt? Egy óriás törpe! Ti viszont az óriások közt vagytok törpék, ti hígagyúak! – köpködte rájuk lesújtó véleményét a kormány tesze - toszaságát illetően.
– De ezt azért mégsem kellene Laci bá! – vette védelmébe a kormányt a Fideszisták szószólója Sziszifuszi Lali. – Azért majd csak túlesünk ezen is. Meglátjátok, hoznak ezek annyit a konyhára, hogy kacsalábon forgó palotákba költöztetjük a putrikból, vályogviskókból kipaterolt tiszaháti cigánynépséget, tengődő tirpákokat, meg azt a párszáz magyar földnélküli Jánost. Megfogtuk az isten lábát! Operett-országot csinálunk ebből a kódús országból hamarosan.
– Várjátok ki a végét! – vetette közbe balról a Tanár úr – Aztán ha leraboltátok az országot, mielőtt eltűnnétek a színről az operett-színpadon még búcsúzóul, előadhatjátok a Haramiák című operettet! Főszereplők a miniszterek, államtitkárok és egyéb zsebrákok.
– Hö-hö-hö – hallatszott innen is meg onnan is. – Ez jó volt! Éljen a Tanár úr! – óbégatták, és a levegőbe dobálták a zsebmetszésért többszörösen is bekaszlizott Tanár urat. A nóta vége pedig az lett, hogy összetolták az asztalokat és az eddig egymásnak feszülő gondolatokat és testek, most összeölelkeztek. A szesz, mámorító, jótékony ködbe burkolta agyukat. Záróra előtt Irma bekapcsolta a zenegépet, s felcsendült a „Sződd a selymet elvtárs” című mozgalmi dalt, és sorra fújták a süllyedő kádári világmegváltó,a bérrabszolgákat lelkesítő balga zöngeményeit. Aztán felrakták az asztalokra Maszlag Marcsát és Jancsikát a két törpét. Eljáratták velük a Tápéi darudübörgőst. A végén a Tanár úr összeadta őket, két rézgyűrűt húzva ujjaikra. Befejezésül Irma lehúzta a redőnyöket és zárórát csinált.
7.
Komor hangulatban gyülekeztek a Miniszterelnöki Hivatal tárgyalótermébe raportra rendelt reszortfelelősök. Felhős képpel fészkelődött székén a bőbeszédű cseresznyeimportőr, ex-miniszter, a tájékoztatási, a dizajn, a természetvédelmi, vidékfejlesztési és katasztrófaügyi miniszterek. A miniszterelnök sorra tette fel gyors kérdéseit.
– Azt hiszem, nem kell ecsetelnem az uraknak, hogy az idő szorításában élünk. Öt nap múlva itt a szemlebizottság. Addigra készre kell jelentenünk a Tiszaháti nemzeti parkot szőröstül-bőröstül. Nos, hogy állunk uraim? – fordult hozzájuk, és a Comondor szigeteken szerzett barnára cserzett arcából kivillantotta fiatal ragadozóra emlékeztető hófehér fogsorát. Azok csak feszengtek, toporogtak, mint a szarógalamb és egymást bíztatták a szólásra. A kabinetfőnök könnyített a protokoll szorításán és a dizajn miniszterhez fordult.
– nos, miniszter uram, akkor hogy is állunk az ünnepi felvonulás csomagolásával? Hagy halljuk! – a miniszter verejtékező homlokát csíkos zsebkendőjével törölgetve így vezette elő referátumát.
– Szóval, a két hatalmas tutajra felépített Média hajó lényegében elkészült. A személyzet, technikai és dizajn szakemberei, a híradásszervezés készültségi foka teljes. Mi részünkről készen állunk. Azaz csak állunk.
– Mér, mi, az hogy állnak? Ha sokáig totojáznak, felőlem ülhetnek is Vácon, vagy akár a gyűjtőfogházban is! Mi a fenét pöszmögnek még? Mi hibádzik?
– Hát, már csak a hatalmas mocsár, az úszólápok, meg a bennszülöttek hiányoznak. Képtelenek vagyunk a statisztériát összeszedni. Hiába ígérünk nekik fűt meg fát, ha sikerül őket magas előlegekkel összetoborozni ma, holnapra visszaszöknek, nem megbízhatóak a magyarok. És akkor még nem beszélek az összefüggő nagy magyar tengerről! Sehol semmi!
– Mit szól ehhez a vízügyi és természetvédelmi miniszter? – teszi fel a kérdést vészt jóslóan a miniszterelnök a gyér, csapzott hajzatú stüszi kalapos miniszter reszkető kezében kalpagját gyűrögetve így nyekereg.
– Hát, szóval..,. Sehogy se haladunk. Ahhoz, hogy kijjebb vigyük a gátakat pénz, munkaerő, gépek kellenének. Egyelőre annyit elértünk, hogy letúrattuk a nyúlgátakat, meg a régi koronagátakat. Ha most ráengedjük a vizet, kiönti a lakosságot, mint az ürgét!
– Miért, nem kaptak elég pénzt?
– Tudja, hogy van ez miniszterelnök úr? Mire leért, szépen el is kopott a büdzsé. Csak annyi csurrant-cseppent, hogy a bontást el tudtuk kezdeni. A befejezést mán társadalmi munkában végezte a lakosság.
– Vadbarmok! Kiheréltetlek, karóba húzatlak benneteket! Elherdáltátok a sokmilliós Euró apanázst! Kitől tanultátok ezt?
– Volt kitől uram!– és felfelé mutogatott.
– Fejétől bűzlik a hal, uram – tette még hozzá szarkasztikusan, és a volt főnökére, az ex-miniszter, cseresznyeimportőrre sandított.
– Megnyúzatlak benneteket! Hát, már ki sem teheti a lábát az ember az országból egy kis krokodilvadászat szafárira! Apropó, hogy állunk a krokodilokkal? – nézett a bőbeszédűre.
– Azok már megérkeztek uram, mind a hetvenkétezer krokodilbébi. Egyelőre a Tisza-tóban tartjuk őket, bevetésre készen.
– Csak az a baj, hogy kizabálják a tóból az összes halat! – lipántol a kétségbeesett környezetvédelmi miniszter – nem győzzük mán őket eleséggel.
– Vadbarmok, agyalágyultak! Mire hozattam be azt a kétszázezer tonna fertőzött csirkét? Hát, nem a krokodilok etetésére?
– De, szóval az úgy volt Miniszterelnök úr, hogy mire megjöttek a krokodilok, a Népélelmezési Miniszter felzabáltatta a szalmonellás csirkéket a lakossággal.
– Maga állat, vadmarha! – csapott az asztalra a megszeppent Élelmiszer Miniszterre villámokat szólva. Az meg, mint aki rossz fát tett a tűzre zsebkendőjét gyűrögetve toporgott, mint a szaró galamb.
– Hát, döglesztettük volna meg a krokodil-bébiket, a fertőzött csirkékkel, akkor, meg ha elpusztultak volna a krokodilok, az lenne a botrány. Mit prezentálnánk a szemlészeknek?
– hmm, mondasz valamit – csillapodott le a miniszterelnök – majd felzabáltatjuk velük a sertéseket.
– Uram, ami volt az állami sertéstelepeken, mind felzabáltattuk.
– Akkor küldjétek szét a beszolgáltatási biztosokat. Vessetek ki kötelező beszolgáltatást. Adjátok ki parancsba! – tekintett a katasztrófavédelmi miniszterre. Az meg haptákba vágta magát, így oldotta meg a gordiuszi csomót.
– Igenis Uram! Vészhelyzet van! Kihirdetjük a statáriumot! A gyakorlat a Tiszaháton már egy hónapja folyik. Legfeljebb kiterjesztjük a Dunántúlra is.
– hm... Jól beszél, mert nem dadog! Maga az én emberem Hogyis híják magát?
– Zavartkavar Elemér, szolgálatára!
– na, zavart akar vagy nem, akar, egyre megy Zavartakar uram! Álljon a helyzet magaslatára és szedje össze a tanyákon, gazdaságokban fellelhető összes sertést!
– És, ha ellenállnak?
– Mik?
– a disznók uram, azok, bizony nem adják pénzért se nemhogy beszolgáltatásba!
– ja, a rohadt zsíros, büdös, kulákparaszt csürhéről beszél. Ahá értem. Besorozni őket mind, kubikolásra, gátépítésre, lesz itt rend hamarosan! – nézett a patkányképű belügyminiszterre. – Intézkedjék! – pattogta és kifáradva körbe nézett.
– Van még valami uraim? – Sehol egy szó, csak lesütött sunyi tekintetek. – na, bökjék mán ki, mi hibádzik!
– Hááát, a statisztéria. Nincsenek díszparasztok.
– Majd lesznek. Azonnal küldjenek egy óceánjárót a Comondor szigetekre! Gyűjtsék be a brung-burung őslakosokat, azt lakosságcsereként hozzák ide.
– Dejszen ezek feketék, mint a szurok, egy kukkot se tudnak magyarul, mi lesz, ha szóba elegyednek velük a szemlészek?
– Mér, azok tudnak magyarul? – tromfolt a kabinetfőnök.
– Még jó pontot is szerzünk, hiszen ezek perfektek angolból – mondta a miniszterelnök – Anyanyelvi szinten, sőt oxfordi tájszólással beszélik az ó-angolt. No, ez is megoldódni látszik.
– De mégis csak feketék – okvetetlenkedett a dizajn miniszter.
– És, mi van olyankor? Adjanak nekik magyar igazolványt, bőgatyát, pörge kalapot, ráncos szoknyát, baboskötőt, azt kész!
– Hányat tudunk így beszervezni – vetette közbe a beszerzési miniszter.
– Nyolc-kilencezret.
– Kevés. Legalább húszezerre lenne szükség.
– Ó, uram, az nem megy ilyen gyorsan, meg be is tanítani őket! Talán még hozzá tudnánk csapni a menekültszállásokon dekkoló afgán, albán, meg csecsen menekültekből is pár ezret...
– Rendben van! Lássák el őket magyarigazolvánnyal, dizájnolják ki őket, azt mehet a bicikli. De nem lesz elég népség a kétezer kilométeres jobb meg bal parton, az úszólápokon...
– Majd minden megoldódik, intézkedjenek! Munkára fel naplopó, siserahad, szemfényvesztő fuserátorok, mert ha a bemutatón hibát találok, akkor elkobozom tőletek az összelopott vagyonotokat, s megszüntetem a Comodor szigeteki OFFSORT birodalmat, befagyasztom a bankszámláitokat, titeket meg kalodába záratva közszemlére kiteszlek a parlament elé, a többit meg rábízom az istenadta népre.
– a nép, az istenadta nép! – óbégatták, és rogyadozó térdekkel elvonultak. Miután elmentek, felpattant az ajtó és a mamelukok Zingerminger uramat hozták be. Lenyomták a miniszterelnök mellé a kanapéra, és kulcsra zárva a kipárnázott miniszterelnöki szoba ajtaját, légy se be, se ki nem repülhetett.
– Drága megmentőnk! Itt vagy hát? – ölelte át a Főminiszter barátját, és cuppanós csókot lehelt a pergamenszerű, ráncos arcára.
– Hoztak, hát jöttem – mondta Tóni és miniszterelnökre nézett. – nos, Fő-miniszterkém, mi a hézag?
– Semmiség. Nem sok... Azaz hogy minden stimmel, csak semmi nincs a helyén.
– Mi a probléma?
– Ami elsőrangú feladat az, hogy kétezer kilométer hosszan a Tisza teljes árterét meg kell tölteni vízzel. Úszólápokat beszerezni, ahova a statisztákat be tudjuk telepíteni. A bizottság öt nap múlva kiszáll. Addigra mindennek állnia kell.
– Statiszták rendben?
– Rendben lesznek, útban vannak a burung-burungok... meg itt vannak a menekültek.
– Úszólápok?
– Szárazdokkban, csak vízre várnak.
– Csak ez a probléma?
– Hát, nem elég ez drága megmentőnk, Holdfénykapitány, a Márja-Terézia valagrend lovagja! Vitézzé avatunk, királlyá koronázunk, ha még ez egyszer kihúzol bennünket a szarból.
– És, aztán elmehetek nyugdíjba?
– Igen, kinevezlek tiszteletbeli konzulnak a Comodor szigetekre!
– Ne, az, munkával jár! Nyugalmat akarok!– Akkor kinevezlek főkormányzónak vagy alkirálynak?
– na, majd alszunk rá egyet – mondta Tóni, és körbetekintett. A főminiszter tudta a dolgát. Összecsapta a tenyereit, és máris begördítették a terülj-terülj asztalkámat. Nekiálltak a finom krokodilfarok levesből, rostonsült vízibivaly pecsenyéből álló villásvacsorának. Utána jó méregerős bundapálinkával, meg Egri bikavérrel erősítgették meg öntudatukat.
A végén összekapaszkodva eljárták a tápéi darudöbögőst, meg hogy a nemzetközösségi globalizációs elvárásoknak is megfeleljenek a ruszki guggolóst és a skót dudára koreografált kanásztáncot, az úgynevezett skótot, botolót is eljárták.
A mulatság végén elnyúlva a fáradtságtól az asztal alatti hatalmas perzsaszőnyegbe csavargózva részeg, mély kómaszerű álomba szédültek.
Másnap aztán, részeg álmukból ébredve, egy jó szaunázás és korhelyleves elfogyasztása után nekiültek a protokoll összeállításának. Hivatták az ország dizajn minisztert.
– nos, protokollfőnök uram, kész a meghívott előkelőségek listája? – kérdezte a Főminiszter.
– Igenis uram! – kezdte a referátumát a miniszter – Természetesen az első helyen állnak az elnökök. Meghívtuk Nixon, Carter, Eisenhower, Régen és Bush elnököt Amerikából!
– És Lincoln? Te bibas – akasztotta meg szavaival Tonca, merthogy ő csak ezt az egyet ismerte szegényes oskoláinak eredményeképpen. – Avval mi lesz? Pont a legfőbbet hagynátok ki?
– De uram... ez lehetetlen!
– Miért?
– Mert kétszáz éve halott!
– Nem akadály! Nem hallottál még a feltámadásról, a reinkarnációról? Hívd meg őt is, azt majd intézkedünk a feltámasztásáról!
– Kérlekalássan, akkor mán illendőségből meg kellene hívni Gorbacsovot, Lenint, meg Sztálint hagy legyenek együtt a nagy lángelmék – tódította a Miniszterelnök cinkos kacsintással. Tóni vette a lapot és visszakacsintva überelte. Ezen kívül a németektől Marxot, Engelst, Adenauert meg Khol kancellárt is meg kellene hívni illendőségből!
– Akkor, ha beleférne, nem hívhatnánk meg Churchilt is – óvakodott elő kérésével a protokollfőnök. Tóni rábólintott.
– Úgy van, de hogy ne unatkozzanak, megidézzük Eichmant meg Hitlert is! Hadd cseréljenek eszmét egymással – tódította Tóni.
– nos, van még valami? – nézett a protokoll-könyvet összecsukó disajn miniszterre a miniszterelnök.
– Uram, ha nem veszik szerénytelenségnek, és nem hat kioktatásnak, a protokoll szabályira szeretném felhívni a figyelmüket – óvakodott elő a farbával a protokollfőnök.
– na, tessék, halljuk! – adta meg a szót a miniszterelnök.
– Nem hagyhatjuk ki a névsorból a pápa őszentségét sem! Óriási diplomáciai kalamajka kerekedne belőle, ha nem hívnánk meg.
– Aztán minek? Annyira roggyant, hogy nem bír lábra állni. A halál tornácán térdepelve kéri a bebocsátást Szent Pétertől, úgy remeg a feje mint a vibrátor!– vágta hozzá a szavakat nagy mérgesen a főminiszter.
– De uram, éppen ezért hívjuk meg illemből. Úgyse jönne el. Nem bírná ki a hajóutat. Tengeribeteg lenne, azt megmurdelna – bizonygatta igazát a protokollfőnök.
– Viktorkám, hívjuk meg! – interveniált Tóni – Tudod, jól jönne az is, ha meggondolná magát, és esetleg eljönne. Hátha harapna a sok vad, újmagyar megtérítésére. Ha meglátná a fekete boxos pofájukból kiforduló vadul villogó szeme-fehérjüket, biztosan gusztusa támadna a térítésre. Na ezzel aztán egyből, szentté is avatnák, ha éppen nálunk halna meg.
– Igazad van, miért is ne! – adta beleegyezését a főminiszter. – Rögtön kiamputáltatnám két-három lábujját, kihúzatnám két zápfogát, azt ereklyeként elhelyeznénk a Bazilikában!
– Okos – húzza mosolyra ajkait Tóni és jelt adott az audencia befejezésére.
Ezen is túlesvén, bezáratta magát egy ablaktalan szobába egy korsó víz társaságában. Elővéve koloncingáját, összeköttetésbe lépett az Atya Úristennel, legfőbb mentorával.
– Uram, Mindenható Atyám! Most az egyszer még segíts rajtunk. Segítsd világhírnévhez ezt a sorsüldözött kis népet!
– Mi a kérésed?
– Először is szeretném egy hétre visszaduzzasztani a Tiszát, hogy tengerré tudjuk változtatni a Tiszahátat.
– Kérni kell és megadatik neked. Máris teljesítem.
– Van még valami?
– Ha ebből gubanc lesz, még egyszer utoljára mentsél meg Uram!
– Kérésed parancs.
– Ámen.
8.
Elérkezett a visszaszámlálás utolsó napja. Tóninak isteni segítséggel sikerült visszafelé folyásra kényszeríteni a Tiszát. A dizajn főnök csapata elkészített négy több száz négyzetméteres úszóláp makettet. Ezeket kiszuperált PSZH-ra szerelték. Így a vízen való mozgatást megoldották. Az újmagyarok is megérkeztek rendre. A menekült táborokból összefogdosott afgánokkal, beduinokkal együtt ezek is beöltöztetésre és betanításra kerültek. Betelepítették őket az úszólápokra, és hogy megszökni ne tudjanak, arról a hatalmas árvízbe telepített hetvenkétezer vad nílusi krokodil és a Chiléből importált több százezer piranja gondoskodott. A mű-lápszigeteket beültették a hordóba kiszerelt virágzó chilei cseresznyefákkal. Szóval minden készen állt a patyomkin akcióra.
A szegedi Dóm térről indult a hajókaraván. A Tiszát a város védművének ideiglenes átvágásával idáig engedték be a városba, elárasztva a kisebb portákat. A hatalmas dómban zúgtak a harangok. A szabadtéri úszószínpadon a” Párizs lángjai”című balettet játszották a vendégek ámulatára. A szónoklatok végeztével megkezdődött az éjszakába nyúló díszelőadás, mely kissé túl jóra sikeredett. A végén felgyújtották a makett-várost! A tűz pedig a színpadról átterjedt Szeged házaira. A katasztrófa védelmi miniszter sietve kivontatta a Média hajókat a nyílt vízre és elkezdődött a világraszóló szemleút felfelé a Tiszán.
Mondanom sem kell, hogy égtek az Internet vonalak, a műholdak. Az egész világ a magyar csodára figyelt. Egyszerűen akárhová kapcsolt az ember mindenünnen a világraszóló echte Ungarische Shaw volt látható. A mókamesterek pedig éjjel pár száz kilométerrel előbbre vontatták a krokodilok fogságában lévő műszigeteken bőrgatyában és pörgekalapban őrjöngő újmagyarokat. Az utolsó pillanatban előkerültek az elprivatizált és a Dunántúlra hajtott vad vízibivaly-csordák is és összeeresztve a szürke marhákkal, őket is behajtották a krokodilokkal hemzsegő vízbe.
Lett is ebből egy kis bonyodalom. A megriadt jószágok, már amelyiket nem zabáltak fel a krokodilok, megrohamozták a műszigeteket. A megrémült afgán és burung-magyarok a fákra menekültek.
A közvetítést látva, kijött mély apátijából a pápa is. Felajzódva azonnal maga alá rendelve pápa mobilját és a helyszínre hajtatott téríteni.
Ez volt a szemleút csúcspontja. Szolnoknál érte utol a hajókaravánt őszentsége. Behajózva az első szigetre azonnal hozzáfogott a hittérítéshez.
Míg őszentsége a hittérítéssel bíbelődött, az alatt a médiahajón eszmét cserét Hitler és Churchil, Eichmann és Ben Gurion Izrael első elnöke, Marx Engelssel és Lincoln meg Sztálinnal.
Jó volt ez a nagy összetalálkozás a magyarok szempontjából is. Nem kis haszonnal járt, hogy Clemensout összebékítették magyar menyével, amitől úgy elszállt a magyarok elleni gyűlölete, mint a szúnyog a füstölőtől.
A hatalmasságok egy dekrétummal visszaadták Magyarországnak összes elorzott tartományait. Újra állt már Magyarország a vártán. Büszkén dobogott a magyar nép szíve.
A sikerben, nagyban közrejátszott az is, hogy a visszafelé folyó Tisza kiöntéssel fenyegette a románokat, szlovákokat, de még az ukránokat is. Így aztán a magyarok istenéhez imádkozva mindent visszaadtak, csak még egyszer lefelé folyhasson a Tisza.
És a világ lázban égett. A show fényesre sikeredett. A szemleutat befejezve a vendégek hazamentek, de a hatalmas árvíz maradt. Már az országház lépcsőit nyaldosta. A kormány a parlamentbe menekülve vésztanácsot tartott. A tömeg pedig a felelősök fejét követelte. Már át is vetették a lámpavasakon a köteleket. A miniszterelnök így szólt Tónihoz.
– Drága egyetlen megmentőnk! Fordítsd vissza a vizet, mert a nép meglincsel bennünket mind egy szálig!
– Próbáltam, de megszakadt az összeköttetésem az Úrral.
– Akkor menj, állj ki a tömeg elé, csillapítsd le őket. Ígérj nekik fűt-fát, toronyórát láncostul, csak ne bántsanak bennünket! Tóni meghatódott ettől a személyre szabott nagy fontosságtól és beadta a derekát. „Lesz, ami lesz! ” – gondolta és kimerészkedett a térre. Na, erre száz kéz ragadta meg, és máris hurcolták a sebtiben kreált akasztófa alá. Csomózták a kötelet, azt vetették a nyakába. Tóni így fohászkodott az Úrhoz.
– Mindenható Atyám, tudom, hogy egyetlen fiadat a kereszthalállal feláldoztad az emberek bűneinek megváltásául. De én nyomorult féreg, nem érdemlek meg ekkora kegyet, hadd éljek még kicsit, hiszen most köszöntött rám a jólét! Hagyjuk meg a mártíromságot a minisztereknek!
– Jól van, most az egyszer, de utoljára megmentelek. De az árvizet csak akkor szűntetem meg, ha minden korrupt, csaló gazember ott fog lógni az országház előtti lámpavasakon. Na, áll az alku? Az életed ára a korruptok halála. Ez lesz az igazi megváltás. – mondta az úr kiragadva Tónit a lámpavasra felhúzni akarók közül és kifordította a teret.
Tóni egyenesen az Úr elé, míg a zsivány zsebrákok a lámpavasra kerültek.
És amikor már mind ott lógtak, akkor megdörrent az ég és megszűnt az árvíz. A Tisza lefelé folyt, mint régen. Minden visszaállt a régi rendbe. Egyvalami azonban végleges maradt: az ország régi új határai. A nagyok aláírását a visszaszolgáltatási okmányról nem lehetett már kitörölni.
– Hát itt vagy újra barátom – nézett az úr nefelejcskék szemeivel a még most is remegő Toncára.
– Itt uram.
– Egyet árulj el nekem, milyen emberek vagytok ti magyarok, hogy mindig azután áhítoztok, ami már régen elveszett. Miért nem tudtok beállni a népek sorába, és sodortatni magatokat az új eszmék áramlataival?
Ó uram! Nem ismered te a magyarok lelkét, ha uniformizálnak bennünket s elvennék tőlünk büszke gőgünket, önsajnálatunkat, irigységünket, akkor már nem is lenne értelme magyarnak lenni!
Zsúfolásig telve az Egyujjas. Vágni lehet a sűrű füstöt, de a levegőben lévő feszültséget is. Mindenki az elmúlt hetek történéseiről beszél, ki hevesebben, ki halkabban, de az izgalom hamar a tetőfokára hág, amikor a csatlakozás kerül szóba.
Tóni, Kottafejű, Lófej, Csócsa és Primőr a szokott helyen, a bal kettes asztalnál dekkolt. Inkognitóban vannak. Senki nem tud a nagypolitikában játszott szerepükről.
– Irma,! Egy kört gyorsítóval – adja ki az ukázt Primőr
– Öt zúza-pörkölt is lesz mama! – toldja meg Lófej a rendelést, és míg Irma kihozza a rendelést félhangos pusmogásba, kezdenek.
– Hallottátok a híreket?
– Miről?
– Hát, hogy erőszakkal kitelepítették a lakosságot a Tiszahátról.
– ja, a katasztrófavédelmi gyakorlatról beszélnek – reagálta le Tonca.
– Nem tudom, gyerekek, de nagy a gáz. Két hete hogy folyik a gyakorlat. Azt adták be a népnek, hogy egy újabb árvíz-elhárítás kitelepítési gyakorlatán vesznek részt. Csak két hétre kell nekik kiköltözniük. Fejpénzt is ígértek nekik: 100 00 Ft-ot családonként. Hát persze hogy egyesek, ha vonakodva is, de ráálltak. A többség viszont ellenállt! Elszabotálták a dolgokat.
– Áll a bál a Tiszaháton! A tömeg kaszákkal, kapákkal zúdult a rendezőkre – fogja hangját suttogóra Csócsa – tegnapelőtt, amikor kiszálláson voltunk a főnökkel, úgy megkergettek bennünket, mint a Vendeleket!
– pszt! Csendesen, a falnak is füle van! – intette őket hangjuk visszafogására Primőr.
– na igyunk! Hajrá magyarok! – kiáltotta el magát Lófej, és behörpölte a korsó tartalmát. Aztán egymásra kacsintottak és a zúzapörkölt kikanalazásába fogtak. Közben a túloldalon a Fidesz és velük szemközt meg a szoci-pártolók tábora is csak mondta a magáét.
– Lófasz ezeknek a seggibe! Eladtak bennünket az Uniónak! – harsogta Zagyva Pali a veterán szociálbolsevista. – Hát kihúzták a paraszt alól a talajt, lepusztították a gyárakat!
– Úgy van! Műparasztokat, lumpeneket csináltak belőlünk. Szociális segélyen meg adományokon tengődünk! – kontráztak innen is meg onnan is.
– Ti csak kussoljatok! – szólt be nekik Haramia Pubi a Fideszisták vezérbikája, a jobb sorokból. Nyakunkra hoztátok a ruszkikat! Rákosi meg a moszkovita sleppje lesöpörte a magtárakat, Szibériába küldte jóvátétel fejében kényszermunkára a lakosság színe-javát!
– Seckojedtó – ordította a balsarokból Zsiráf a MIÉP helyi aktivistája. – Ti meg most az imperialistáknak áruljátok az országot. Még egy kilométer sztrádát sem tudtatok építeni!
– De kaptatok Nemzeti Színházat meg plázákat, szupermarketeket, látványpékségeket, látványfürdőt: ország dizajnt! – vágott vissza Haramia Pubi.
– Tudjátok mi lesz itt! Látványos befürdés! Belefingunk még a levesetekbe! Ezt a dizajnt csomagoljátok be, azt küldjétek el a vezéreteknek! – óbégattak innen és onnan is a szesztől felkorbácsolt indulatoktól böfögő melósok.
– Munkásököl, vasököl. Odacsap, ahova köll! – állt fel Lófej és elindult a már-már egymásnak feszülők felé, rendet tenni. De valahogy csak lecsillapodtak a kedélyek, és békés iszogatásba fullasztották kritikájukat az ellenlábasok. A nép lázongott, nem akarták bevenni a dudlit, és aki meg bedőlt a trükköknek, hamar állás és lakás nélküli hajléktalanná vált. Már nem tudta visszaokádni a torkán lenyomott dizájnba csomagolt maszlagot. Forrtak az indulatok. Tóni meg csak lapult a sarokban társaival. Pusmogtak, s el-elbizonytalanodva feszengtek.
– Forradalom lesz itt, akárki meglássa! – lépett be a Tanár úr és máris harsogta a legújabb híreket. – Jönnek a szemlészek! Itt lesz a Bush elnök is! Áll a bál Pesten!
– Ha jönnek, itt lesznek! – morogták rezignáltan innen is onnan is – Nagy csuda! Eggyel többen leszünk! – köpte oda a szavakat a Fideszisták felé Zagyva Pali – Láttuk az apját tíz éve, most meglássuk a fiát! Egyik kutya másik eb! Gőgös amerikánerek! Leereszkednek hozzánk az istenek! Nagy csuda!
– Nem úgy van az emberek – próbált lelket verni a csüggedt társaságba a Tanár úr az asztalhoz telepedve. Újabb korsó sörökkel erősítgették a már-már elveszni látszó önbizalmukat a lelombozódott stáb tagjai. Tóni vitte a szót.
– Tanár úr, te világlátott ember vagy, megjártad a szicíliai börtönöket, az afgán poklot. Tudnál ehhez valamit szólni?
– Nézzétek, ha valami a nép ölébe pottyan, azt nem kell forgatni, csócsálni, meg azon tanakodni, hogy milyen hátsó szándékkal dobták oda a koncot. Ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el! Ezt tanítja a zsiványkódex. Nem is értem, most mér, lógatjátok az orrotokat, amikor ilyen hatalmas megtiszteltetés éri az országot. Itt lesz a világ összes potentátja! Magyarországon a világ vigyázó szeme!
– Jól mondja a tanár úr: vigyáznak, nehogy túlságosan jól jöjjünk ki belőle! Ismerem én a skót, faszari kapitalistákat. Ha adnak valamit egyik kezükkel, akkor a másikkal többszörösen veszik azt vissza! – böfögte sörbe fojtva a kritika élét Csócsa.
– A nép, jogosan hőzöng... nemzeti parkot akarnak csinálni Magyarországból. Elárasszák a Tiszahátat, úszólápokat, krokodilokat, meg műparasztokat telepítenek be. A lakosokat meg áttelepítik a kihalóban lévő göcseji meg Zalai lepusztult falvakba... – motyogta Kottafejű és inas nyakán aggódón körbeforgatva zanzafejét azt figyelte, nem hallották meg a másik térfélen megjegyzését. Nem szerette volna, ha konfliktus keletkezik a kormányt pártolók meg az ellenzékiek között.
– Könnyű más faszával a csalánt verni! – bökte ki Lófej.
– Hát, meleg a pite, a’ biztos – toldotta meg Tóni, de nyílt a kocsma ajtó és két szekrény nagyságú kormányőr nyomakodott be rajta, beárnyékolva a füstben úszó ivót. Egyenesen a bal ketteshez mentek. Megálltak Tóni mögött, székestől a levegőbe emelték, és már vitték is ki. Betuszkolták a lefüggönyözött fekete autóba, aztán illa berek, nádak erek, bottal üthették a nyomukat a kocsmából kitóduló szesztestvérek.
– Az anyuk úristenit, mint az AVO idejében! Csak most nemzetvédelminek álcázzák őket. Elrabolták a mi Zingerminger Tóninkat, a kocsma Holdfénykapitányát! Mi bűne lehet neki? – sutyorogtak és újabb adag sörökbe, fojtották izgalmukat.
– Ahogy vitték, úgy hozzák is! Ne féltsétek ti Tónit – állt fel az asztaltól Lófej és elbődült – Munkásököl, vasököl, oda csap, ahova köll! Bumm! – és felkapva Jancsikát a kormányt pártoló Fideszisták asztalára állította.
– Ezt kapjátok ki elvtikéim! Látjátok, ki van itt? Egy óriás törpe! Ti viszont az óriások közt vagytok törpék, ti hígagyúak! – köpködte rájuk lesújtó véleményét a kormány tesze - toszaságát illetően.
– De ezt azért mégsem kellene Laci bá! – vette védelmébe a kormányt a Fideszisták szószólója Sziszifuszi Lali. – Azért majd csak túlesünk ezen is. Meglátjátok, hoznak ezek annyit a konyhára, hogy kacsalábon forgó palotákba költöztetjük a putrikból, vályogviskókból kipaterolt tiszaháti cigánynépséget, tengődő tirpákokat, meg azt a párszáz magyar földnélküli Jánost. Megfogtuk az isten lábát! Operett-országot csinálunk ebből a kódús országból hamarosan.
– Várjátok ki a végét! – vetette közbe balról a Tanár úr – Aztán ha leraboltátok az országot, mielőtt eltűnnétek a színről az operett-színpadon még búcsúzóul, előadhatjátok a Haramiák című operettet! Főszereplők a miniszterek, államtitkárok és egyéb zsebrákok.
– Hö-hö-hö – hallatszott innen is meg onnan is. – Ez jó volt! Éljen a Tanár úr! – óbégatták, és a levegőbe dobálták a zsebmetszésért többszörösen is bekaszlizott Tanár urat. A nóta vége pedig az lett, hogy összetolták az asztalokat és az eddig egymásnak feszülő gondolatokat és testek, most összeölelkeztek. A szesz, mámorító, jótékony ködbe burkolta agyukat. Záróra előtt Irma bekapcsolta a zenegépet, s felcsendült a „Sződd a selymet elvtárs” című mozgalmi dalt, és sorra fújták a süllyedő kádári világmegváltó,a bérrabszolgákat lelkesítő balga zöngeményeit. Aztán felrakták az asztalokra Maszlag Marcsát és Jancsikát a két törpét. Eljáratták velük a Tápéi darudübörgőst. A végén a Tanár úr összeadta őket, két rézgyűrűt húzva ujjaikra. Befejezésül Irma lehúzta a redőnyöket és zárórát csinált.
7.
Komor hangulatban gyülekeztek a Miniszterelnöki Hivatal tárgyalótermébe raportra rendelt reszortfelelősök. Felhős képpel fészkelődött székén a bőbeszédű cseresznyeimportőr, ex-miniszter, a tájékoztatási, a dizajn, a természetvédelmi, vidékfejlesztési és katasztrófaügyi miniszterek. A miniszterelnök sorra tette fel gyors kérdéseit.
– Azt hiszem, nem kell ecsetelnem az uraknak, hogy az idő szorításában élünk. Öt nap múlva itt a szemlebizottság. Addigra készre kell jelentenünk a Tiszaháti nemzeti parkot szőröstül-bőröstül. Nos, hogy állunk uraim? – fordult hozzájuk, és a Comondor szigeteken szerzett barnára cserzett arcából kivillantotta fiatal ragadozóra emlékeztető hófehér fogsorát. Azok csak feszengtek, toporogtak, mint a szarógalamb és egymást bíztatták a szólásra. A kabinetfőnök könnyített a protokoll szorításán és a dizajn miniszterhez fordult.
– nos, miniszter uram, akkor hogy is állunk az ünnepi felvonulás csomagolásával? Hagy halljuk! – a miniszter verejtékező homlokát csíkos zsebkendőjével törölgetve így vezette elő referátumát.
– Szóval, a két hatalmas tutajra felépített Média hajó lényegében elkészült. A személyzet, technikai és dizajn szakemberei, a híradásszervezés készültségi foka teljes. Mi részünkről készen állunk. Azaz csak állunk.
– Mér, mi, az hogy állnak? Ha sokáig totojáznak, felőlem ülhetnek is Vácon, vagy akár a gyűjtőfogházban is! Mi a fenét pöszmögnek még? Mi hibádzik?
– Hát, már csak a hatalmas mocsár, az úszólápok, meg a bennszülöttek hiányoznak. Képtelenek vagyunk a statisztériát összeszedni. Hiába ígérünk nekik fűt meg fát, ha sikerül őket magas előlegekkel összetoborozni ma, holnapra visszaszöknek, nem megbízhatóak a magyarok. És akkor még nem beszélek az összefüggő nagy magyar tengerről! Sehol semmi!
– Mit szól ehhez a vízügyi és természetvédelmi miniszter? – teszi fel a kérdést vészt jóslóan a miniszterelnök a gyér, csapzott hajzatú stüszi kalapos miniszter reszkető kezében kalpagját gyűrögetve így nyekereg.
– Hát, szóval..,. Sehogy se haladunk. Ahhoz, hogy kijjebb vigyük a gátakat pénz, munkaerő, gépek kellenének. Egyelőre annyit elértünk, hogy letúrattuk a nyúlgátakat, meg a régi koronagátakat. Ha most ráengedjük a vizet, kiönti a lakosságot, mint az ürgét!
– Miért, nem kaptak elég pénzt?
– Tudja, hogy van ez miniszterelnök úr? Mire leért, szépen el is kopott a büdzsé. Csak annyi csurrant-cseppent, hogy a bontást el tudtuk kezdeni. A befejezést mán társadalmi munkában végezte a lakosság.
– Vadbarmok! Kiheréltetlek, karóba húzatlak benneteket! Elherdáltátok a sokmilliós Euró apanázst! Kitől tanultátok ezt?
– Volt kitől uram!– és felfelé mutogatott.
– Fejétől bűzlik a hal, uram – tette még hozzá szarkasztikusan, és a volt főnökére, az ex-miniszter, cseresznyeimportőrre sandított.
– Megnyúzatlak benneteket! Hát, már ki sem teheti a lábát az ember az országból egy kis krokodilvadászat szafárira! Apropó, hogy állunk a krokodilokkal? – nézett a bőbeszédűre.
– Azok már megérkeztek uram, mind a hetvenkétezer krokodilbébi. Egyelőre a Tisza-tóban tartjuk őket, bevetésre készen.
– Csak az a baj, hogy kizabálják a tóból az összes halat! – lipántol a kétségbeesett környezetvédelmi miniszter – nem győzzük mán őket eleséggel.
– Vadbarmok, agyalágyultak! Mire hozattam be azt a kétszázezer tonna fertőzött csirkét? Hát, nem a krokodilok etetésére?
– De, szóval az úgy volt Miniszterelnök úr, hogy mire megjöttek a krokodilok, a Népélelmezési Miniszter felzabáltatta a szalmonellás csirkéket a lakossággal.
– Maga állat, vadmarha! – csapott az asztalra a megszeppent Élelmiszer Miniszterre villámokat szólva. Az meg, mint aki rossz fát tett a tűzre zsebkendőjét gyűrögetve toporgott, mint a szaró galamb.
– Hát, döglesztettük volna meg a krokodil-bébiket, a fertőzött csirkékkel, akkor, meg ha elpusztultak volna a krokodilok, az lenne a botrány. Mit prezentálnánk a szemlészeknek?
– hmm, mondasz valamit – csillapodott le a miniszterelnök – majd felzabáltatjuk velük a sertéseket.
– Uram, ami volt az állami sertéstelepeken, mind felzabáltattuk.
– Akkor küldjétek szét a beszolgáltatási biztosokat. Vessetek ki kötelező beszolgáltatást. Adjátok ki parancsba! – tekintett a katasztrófavédelmi miniszterre. Az meg haptákba vágta magát, így oldotta meg a gordiuszi csomót.
– Igenis Uram! Vészhelyzet van! Kihirdetjük a statáriumot! A gyakorlat a Tiszaháton már egy hónapja folyik. Legfeljebb kiterjesztjük a Dunántúlra is.
– hm... Jól beszél, mert nem dadog! Maga az én emberem Hogyis híják magát?
– Zavartkavar Elemér, szolgálatára!
– na, zavart akar vagy nem, akar, egyre megy Zavartakar uram! Álljon a helyzet magaslatára és szedje össze a tanyákon, gazdaságokban fellelhető összes sertést!
– És, ha ellenállnak?
– Mik?
– a disznók uram, azok, bizony nem adják pénzért se nemhogy beszolgáltatásba!
– ja, a rohadt zsíros, büdös, kulákparaszt csürhéről beszél. Ahá értem. Besorozni őket mind, kubikolásra, gátépítésre, lesz itt rend hamarosan! – nézett a patkányképű belügyminiszterre. – Intézkedjék! – pattogta és kifáradva körbe nézett.
– Van még valami uraim? – Sehol egy szó, csak lesütött sunyi tekintetek. – na, bökjék mán ki, mi hibádzik!
– Hááát, a statisztéria. Nincsenek díszparasztok.
– Majd lesznek. Azonnal küldjenek egy óceánjárót a Comondor szigetekre! Gyűjtsék be a brung-burung őslakosokat, azt lakosságcsereként hozzák ide.
– Dejszen ezek feketék, mint a szurok, egy kukkot se tudnak magyarul, mi lesz, ha szóba elegyednek velük a szemlészek?
– Mér, azok tudnak magyarul? – tromfolt a kabinetfőnök.
– Még jó pontot is szerzünk, hiszen ezek perfektek angolból – mondta a miniszterelnök – Anyanyelvi szinten, sőt oxfordi tájszólással beszélik az ó-angolt. No, ez is megoldódni látszik.
– De mégis csak feketék – okvetetlenkedett a dizajn miniszter.
– És, mi van olyankor? Adjanak nekik magyar igazolványt, bőgatyát, pörge kalapot, ráncos szoknyát, baboskötőt, azt kész!
– Hányat tudunk így beszervezni – vetette közbe a beszerzési miniszter.
– Nyolc-kilencezret.
– Kevés. Legalább húszezerre lenne szükség.
– Ó, uram, az nem megy ilyen gyorsan, meg be is tanítani őket! Talán még hozzá tudnánk csapni a menekültszállásokon dekkoló afgán, albán, meg csecsen menekültekből is pár ezret...
– Rendben van! Lássák el őket magyarigazolvánnyal, dizájnolják ki őket, azt mehet a bicikli. De nem lesz elég népség a kétezer kilométeres jobb meg bal parton, az úszólápokon...
– Majd minden megoldódik, intézkedjenek! Munkára fel naplopó, siserahad, szemfényvesztő fuserátorok, mert ha a bemutatón hibát találok, akkor elkobozom tőletek az összelopott vagyonotokat, s megszüntetem a Comodor szigeteki OFFSORT birodalmat, befagyasztom a bankszámláitokat, titeket meg kalodába záratva közszemlére kiteszlek a parlament elé, a többit meg rábízom az istenadta népre.
– a nép, az istenadta nép! – óbégatták, és rogyadozó térdekkel elvonultak. Miután elmentek, felpattant az ajtó és a mamelukok Zingerminger uramat hozták be. Lenyomták a miniszterelnök mellé a kanapéra, és kulcsra zárva a kipárnázott miniszterelnöki szoba ajtaját, légy se be, se ki nem repülhetett.
– Drága megmentőnk! Itt vagy hát? – ölelte át a Főminiszter barátját, és cuppanós csókot lehelt a pergamenszerű, ráncos arcára.
– Hoztak, hát jöttem – mondta Tóni és miniszterelnökre nézett. – nos, Fő-miniszterkém, mi a hézag?
– Semmiség. Nem sok... Azaz hogy minden stimmel, csak semmi nincs a helyén.
– Mi a probléma?
– Ami elsőrangú feladat az, hogy kétezer kilométer hosszan a Tisza teljes árterét meg kell tölteni vízzel. Úszólápokat beszerezni, ahova a statisztákat be tudjuk telepíteni. A bizottság öt nap múlva kiszáll. Addigra mindennek állnia kell.
– Statiszták rendben?
– Rendben lesznek, útban vannak a burung-burungok... meg itt vannak a menekültek.
– Úszólápok?
– Szárazdokkban, csak vízre várnak.
– Csak ez a probléma?
– Hát, nem elég ez drága megmentőnk, Holdfénykapitány, a Márja-Terézia valagrend lovagja! Vitézzé avatunk, királlyá koronázunk, ha még ez egyszer kihúzol bennünket a szarból.
– És, aztán elmehetek nyugdíjba?
– Igen, kinevezlek tiszteletbeli konzulnak a Comodor szigetekre!
– Ne, az, munkával jár! Nyugalmat akarok!– Akkor kinevezlek főkormányzónak vagy alkirálynak?
– na, majd alszunk rá egyet – mondta Tóni, és körbetekintett. A főminiszter tudta a dolgát. Összecsapta a tenyereit, és máris begördítették a terülj-terülj asztalkámat. Nekiálltak a finom krokodilfarok levesből, rostonsült vízibivaly pecsenyéből álló villásvacsorának. Utána jó méregerős bundapálinkával, meg Egri bikavérrel erősítgették meg öntudatukat.
A végén összekapaszkodva eljárták a tápéi darudöbögőst, meg hogy a nemzetközösségi globalizációs elvárásoknak is megfeleljenek a ruszki guggolóst és a skót dudára koreografált kanásztáncot, az úgynevezett skótot, botolót is eljárták.
A mulatság végén elnyúlva a fáradtságtól az asztal alatti hatalmas perzsaszőnyegbe csavargózva részeg, mély kómaszerű álomba szédültek.
Másnap aztán, részeg álmukból ébredve, egy jó szaunázás és korhelyleves elfogyasztása után nekiültek a protokoll összeállításának. Hivatták az ország dizajn minisztert.
– nos, protokollfőnök uram, kész a meghívott előkelőségek listája? – kérdezte a Főminiszter.
– Igenis uram! – kezdte a referátumát a miniszter – Természetesen az első helyen állnak az elnökök. Meghívtuk Nixon, Carter, Eisenhower, Régen és Bush elnököt Amerikából!
– És Lincoln? Te bibas – akasztotta meg szavaival Tonca, merthogy ő csak ezt az egyet ismerte szegényes oskoláinak eredményeképpen. – Avval mi lesz? Pont a legfőbbet hagynátok ki?
– De uram... ez lehetetlen!
– Miért?
– Mert kétszáz éve halott!
– Nem akadály! Nem hallottál még a feltámadásról, a reinkarnációról? Hívd meg őt is, azt majd intézkedünk a feltámasztásáról!
– Kérlekalássan, akkor mán illendőségből meg kellene hívni Gorbacsovot, Lenint, meg Sztálint hagy legyenek együtt a nagy lángelmék – tódította a Miniszterelnök cinkos kacsintással. Tóni vette a lapot és visszakacsintva überelte. Ezen kívül a németektől Marxot, Engelst, Adenauert meg Khol kancellárt is meg kellene hívni illendőségből!
– Akkor, ha beleférne, nem hívhatnánk meg Churchilt is – óvakodott elő kérésével a protokollfőnök. Tóni rábólintott.
– Úgy van, de hogy ne unatkozzanak, megidézzük Eichmant meg Hitlert is! Hadd cseréljenek eszmét egymással – tódította Tóni.
– nos, van még valami? – nézett a protokoll-könyvet összecsukó disajn miniszterre a miniszterelnök.
– Uram, ha nem veszik szerénytelenségnek, és nem hat kioktatásnak, a protokoll szabályira szeretném felhívni a figyelmüket – óvakodott elő a farbával a protokollfőnök.
– na, tessék, halljuk! – adta meg a szót a miniszterelnök.
– Nem hagyhatjuk ki a névsorból a pápa őszentségét sem! Óriási diplomáciai kalamajka kerekedne belőle, ha nem hívnánk meg.
– Aztán minek? Annyira roggyant, hogy nem bír lábra állni. A halál tornácán térdepelve kéri a bebocsátást Szent Pétertől, úgy remeg a feje mint a vibrátor!– vágta hozzá a szavakat nagy mérgesen a főminiszter.
– De uram, éppen ezért hívjuk meg illemből. Úgyse jönne el. Nem bírná ki a hajóutat. Tengeribeteg lenne, azt megmurdelna – bizonygatta igazát a protokollfőnök.
– Viktorkám, hívjuk meg! – interveniált Tóni – Tudod, jól jönne az is, ha meggondolná magát, és esetleg eljönne. Hátha harapna a sok vad, újmagyar megtérítésére. Ha meglátná a fekete boxos pofájukból kiforduló vadul villogó szeme-fehérjüket, biztosan gusztusa támadna a térítésre. Na ezzel aztán egyből, szentté is avatnák, ha éppen nálunk halna meg.
– Igazad van, miért is ne! – adta beleegyezését a főminiszter. – Rögtön kiamputáltatnám két-három lábujját, kihúzatnám két zápfogát, azt ereklyeként elhelyeznénk a Bazilikában!
– Okos – húzza mosolyra ajkait Tóni és jelt adott az audencia befejezésére.
Ezen is túlesvén, bezáratta magát egy ablaktalan szobába egy korsó víz társaságában. Elővéve koloncingáját, összeköttetésbe lépett az Atya Úristennel, legfőbb mentorával.
– Uram, Mindenható Atyám! Most az egyszer még segíts rajtunk. Segítsd világhírnévhez ezt a sorsüldözött kis népet!
– Mi a kérésed?
– Először is szeretném egy hétre visszaduzzasztani a Tiszát, hogy tengerré tudjuk változtatni a Tiszahátat.
– Kérni kell és megadatik neked. Máris teljesítem.
– Van még valami?
– Ha ebből gubanc lesz, még egyszer utoljára mentsél meg Uram!
– Kérésed parancs.
– Ámen.
8.
Elérkezett a visszaszámlálás utolsó napja. Tóninak isteni segítséggel sikerült visszafelé folyásra kényszeríteni a Tiszát. A dizajn főnök csapata elkészített négy több száz négyzetméteres úszóláp makettet. Ezeket kiszuperált PSZH-ra szerelték. Így a vízen való mozgatást megoldották. Az újmagyarok is megérkeztek rendre. A menekült táborokból összefogdosott afgánokkal, beduinokkal együtt ezek is beöltöztetésre és betanításra kerültek. Betelepítették őket az úszólápokra, és hogy megszökni ne tudjanak, arról a hatalmas árvízbe telepített hetvenkétezer vad nílusi krokodil és a Chiléből importált több százezer piranja gondoskodott. A mű-lápszigeteket beültették a hordóba kiszerelt virágzó chilei cseresznyefákkal. Szóval minden készen állt a patyomkin akcióra.
A szegedi Dóm térről indult a hajókaraván. A Tiszát a város védművének ideiglenes átvágásával idáig engedték be a városba, elárasztva a kisebb portákat. A hatalmas dómban zúgtak a harangok. A szabadtéri úszószínpadon a” Párizs lángjai”című balettet játszották a vendégek ámulatára. A szónoklatok végeztével megkezdődött az éjszakába nyúló díszelőadás, mely kissé túl jóra sikeredett. A végén felgyújtották a makett-várost! A tűz pedig a színpadról átterjedt Szeged házaira. A katasztrófa védelmi miniszter sietve kivontatta a Média hajókat a nyílt vízre és elkezdődött a világraszóló szemleút felfelé a Tiszán.
Mondanom sem kell, hogy égtek az Internet vonalak, a műholdak. Az egész világ a magyar csodára figyelt. Egyszerűen akárhová kapcsolt az ember mindenünnen a világraszóló echte Ungarische Shaw volt látható. A mókamesterek pedig éjjel pár száz kilométerrel előbbre vontatták a krokodilok fogságában lévő műszigeteken bőrgatyában és pörgekalapban őrjöngő újmagyarokat. Az utolsó pillanatban előkerültek az elprivatizált és a Dunántúlra hajtott vad vízibivaly-csordák is és összeeresztve a szürke marhákkal, őket is behajtották a krokodilokkal hemzsegő vízbe.
Lett is ebből egy kis bonyodalom. A megriadt jószágok, már amelyiket nem zabáltak fel a krokodilok, megrohamozták a műszigeteket. A megrémült afgán és burung-magyarok a fákra menekültek.
A közvetítést látva, kijött mély apátijából a pápa is. Felajzódva azonnal maga alá rendelve pápa mobilját és a helyszínre hajtatott téríteni.
Ez volt a szemleút csúcspontja. Szolnoknál érte utol a hajókaravánt őszentsége. Behajózva az első szigetre azonnal hozzáfogott a hittérítéshez.
Míg őszentsége a hittérítéssel bíbelődött, az alatt a médiahajón eszmét cserét Hitler és Churchil, Eichmann és Ben Gurion Izrael első elnöke, Marx Engelssel és Lincoln meg Sztálinnal.
Jó volt ez a nagy összetalálkozás a magyarok szempontjából is. Nem kis haszonnal járt, hogy Clemensout összebékítették magyar menyével, amitől úgy elszállt a magyarok elleni gyűlölete, mint a szúnyog a füstölőtől.
A hatalmasságok egy dekrétummal visszaadták Magyarországnak összes elorzott tartományait. Újra állt már Magyarország a vártán. Büszkén dobogott a magyar nép szíve.
A sikerben, nagyban közrejátszott az is, hogy a visszafelé folyó Tisza kiöntéssel fenyegette a románokat, szlovákokat, de még az ukránokat is. Így aztán a magyarok istenéhez imádkozva mindent visszaadtak, csak még egyszer lefelé folyhasson a Tisza.
És a világ lázban égett. A show fényesre sikeredett. A szemleutat befejezve a vendégek hazamentek, de a hatalmas árvíz maradt. Már az országház lépcsőit nyaldosta. A kormány a parlamentbe menekülve vésztanácsot tartott. A tömeg pedig a felelősök fejét követelte. Már át is vetették a lámpavasakon a köteleket. A miniszterelnök így szólt Tónihoz.
– Drága egyetlen megmentőnk! Fordítsd vissza a vizet, mert a nép meglincsel bennünket mind egy szálig!
– Próbáltam, de megszakadt az összeköttetésem az Úrral.
– Akkor menj, állj ki a tömeg elé, csillapítsd le őket. Ígérj nekik fűt-fát, toronyórát láncostul, csak ne bántsanak bennünket! Tóni meghatódott ettől a személyre szabott nagy fontosságtól és beadta a derekát. „Lesz, ami lesz! ” – gondolta és kimerészkedett a térre. Na, erre száz kéz ragadta meg, és máris hurcolták a sebtiben kreált akasztófa alá. Csomózták a kötelet, azt vetették a nyakába. Tóni így fohászkodott az Úrhoz.
– Mindenható Atyám, tudom, hogy egyetlen fiadat a kereszthalállal feláldoztad az emberek bűneinek megváltásául. De én nyomorult féreg, nem érdemlek meg ekkora kegyet, hadd éljek még kicsit, hiszen most köszöntött rám a jólét! Hagyjuk meg a mártíromságot a minisztereknek!
– Jól van, most az egyszer, de utoljára megmentelek. De az árvizet csak akkor szűntetem meg, ha minden korrupt, csaló gazember ott fog lógni az országház előtti lámpavasakon. Na, áll az alku? Az életed ára a korruptok halála. Ez lesz az igazi megváltás. – mondta az úr kiragadva Tónit a lámpavasra felhúzni akarók közül és kifordította a teret.
Tóni egyenesen az Úr elé, míg a zsivány zsebrákok a lámpavasra kerültek.
És amikor már mind ott lógtak, akkor megdörrent az ég és megszűnt az árvíz. A Tisza lefelé folyt, mint régen. Minden visszaállt a régi rendbe. Egyvalami azonban végleges maradt: az ország régi új határai. A nagyok aláírását a visszaszolgáltatási okmányról nem lehetett már kitörölni.
– Hát itt vagy újra barátom – nézett az úr nefelejcskék szemeivel a még most is remegő Toncára.
– Itt uram.
– Egyet árulj el nekem, milyen emberek vagytok ti magyarok, hogy mindig azután áhítoztok, ami már régen elveszett. Miért nem tudtok beállni a népek sorába, és sodortatni magatokat az új eszmék áramlataival?
Ó uram! Nem ismered te a magyarok lelkét, ha uniformizálnak bennünket s elvennék tőlünk büszke gőgünket, önsajnálatunkat, irigységünket, akkor már nem is lenne értelme magyarnak lenni!
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!