Kedves naplóm, most hozzád szólok
Egy nyugodt pillanatban, felétek nyúlok
Lapokra nézek én, mik üresen állnak
Várják, hogy írjak, csak rám várnak
S én majd írok is, de még félek
Félek, hogy mi lesz majd, ha az emlékek
Újra rámtalálnak, újra itt leszel
S ha itt vagy újra, velem mit teszel
Kegyesen rámnevetsz, s köszönsz vidáman?
Vajon ezért nem lelem, helyem a világban?
Vártam mindig arra, hogy végre itt legyél
Te és én örökké- egy dalban véget ér
Én és a lelkem, én és egy szívverés
Egy újabb dobbanás, egy újabb lüktetés
Mit kaptam tőled, s mit én most átadok
Neked tiszta szívvel, s nem tűrök látszatot
Hadd lássam végre én! Vajon érdekel?
Hogy én is létezem, vagy te is kétkedel
Abban mit érzel, azt a mi én vagyok
Vajon kellek neked? Én lassan baktatok...
Mert hosszú még az út, mi vár rám talán
Velem jössz, vagy maradsz? Ez tán még talány...
De nem várhatom, időm már lejárt
Ennyi voltam én- egy régi jó barát...
Ki talán mást akart, nem ezt a végzetet
Nem ezt, nem így, nem egy új képzetet
Nem egy új világot, mit magamnak építek
S le is rombolok, pedig nem kéritek...
A pokol s menny lassan végleg összedől
Egy régi látszatot végleg eltörölt
Hogy vannak határok, mik még látszanak
De a gát most végleg, végleg átszakadt
Ezért írtam én, most versben bánatom
Ha érdekel, ha nem: most már rád hagyom
Te is láthatod, időm már lejárt
Ennyi voltam én- egy régi jó barát...