Szeptember vége volt. Esik az eső. Már egy ideje csak esik.
ELKEZDŐDÖTT!
Nem ma, nem tegnap, nem is egy hete. Már jó ideje tudtuk, hogy eljön, és most ide ért!
Nem lehet tudni, hogyan kezdődött, azt sem honnan indult, de egyszer csak itt volt, az éj leple alatt megérkezett!
Szinte hetek alatt városokat pusztított el. Rokonok, barátok estek áldozatul, és fordultak egymás ellen.
Eluralkodott a káosz. Minden összeomlott! Megszűnt a hírközlés, leállt az áramszolgáltatás.
Aki tudott, időben elmenekült, bár nem valószínű, hogy célba is ért.
Én maradtam, nem is lett volna hova mennem. Akik valamikor közel álltak hozzám, mind meghaltak, vagy legalábbis valamiféle köztes állapotba kerültek.
Magamra maradtam. Menekülni? El elől nincs hová rejtőzni.
Mindenhol megtalál!
Így, hát itthon maradtam, a panelház 4-dik em-i lakásában.
Egyenlőre ez a legjobb megoldás. Odakint esélyem sincs.
A besötétített ablakok csak szűrt fényt engednek át.
Aggódva nézem az utcán zajló eseményeket.
Emlékeimben nemrégen emberek siettek munkába, haza, vagy vásárolni, az anyukák gyerekeiket sétáltatták a bágyadt napsütésben. Kamaszfiúk fociztak a szemközti parkban, Marika néni, a zöldséges, mindenkivel megállt beszélgetni a boltja előtt, mindenkihez volt pár kedves szava.
Most is sokan nyüzsögnek odalent, de már nem emberként viselkednek.
Most gyilkolnak, és esznek!
Egyre többen vannak.
Néhány ismerőst, valamikori barátot véltem felfedezni, az önmagukból kifordult roncsokban, ahogy céltalanul bolyonganak a szakadó esőben.
Odalent mindent elborít a szemét, és vér, mindenütt vér!
Egy középkorú, fekete hajú nő, vérfoltokkal tarkított ruhában az eget bámulja, mintha onnan próbálna kiolvasni a �miértet�! Nem tudom érzékeli-e amit lát. Mezítláb léked a tócsákban, babakocsit tolva maga előtt!
Szerencsétlen, szánalomra méltó próbálkozása, talán más helyzetben mosolyra fakasztott volna, ahogyan minduntalan beleütközött az előtte álló villanyoszlopba. A kocsiban egy rongycsomóra emlékeztető, véres csomag. Mintha kis karokat látnék a magasba emelkedni.
Megrázó látvány!
A sarkon egy emberi test fölé hajolva, egy húszéves-forma fiú, és egy lány kuporog.
Látásból ismertem őket, mindig kéz a kézben sétáltak, folyton mosolyogtak.
Most csupasz kézzel, a körmeikkel hasogatják a holttestet, nemesebb szervek után kutatva.
A kövér zöldséges néni, /mindig szép árut adott/ vér áztatta virágos köpenyében csak áll, lehajtott fejjel, a fél karja hiányzik.
Bárhová nézek, mindenütt rémisztő a látvány. Táj így látnom őket, ugyanakkor iszonyattal tölt el.
Az esővíz, közben vörös folyamként hömpölyög alá a csatornákba.


A házban rajtam kívül, már biztosan nincs élő ember.
Az utolsó halálsikolyokat két nappal ezelőtt hallottam.
Azóta semmi, csak néha motoszkálás�hörgés� és az eső, ami az ablakomat veri.
Igyekszem nem zajt csapni.
Egy hete nem léptem ki a lakásból.
Mikor itt is elkezdődött a mészárlás, lefelé már nem volt menekvés. Jobbnak láttam bezárkózni.
De vajon meddig maradhatok itt biztonságban?
Rengeteg filmet láttam már. De, hogy ez meg is történhet?!
HÁT MEGTÖRTÉNT!
A halál különböző arcai a filmkockákról megelevenedtek, s az egyiknek-mint már annyian előttem-most majd én nézek a szemébe. De lesz-e hozzá elég erőm?
Tudom előbb-utóbb eljönnek értem is.
Részévé válok az érzéketlen világuknak.
Lassan telnek a percek, az órák. Félek az éjszakáktól! Várom a nappalt, hátha valami újat, valami jót hoz!
Az ablakhoz húzom a fotelt, a napok nagy részét már egy ideje itt töltöm. Figyelek a legkisebb neszre is.
Még mindig esik!


Fogytán a cigarettám. Hamarosan el kell hagynom a menedékemet, hogy valahonnan szerezzek.
Oda ki menni?!
Egyre többször gondolok arra, talán jobb lenne közöttük.
Túl lenni rajta. úgy sincs menekvés.
De a gondolatra, ahogyan megtörténik. A fájdalom!
Mit érzek majd utána? Érzek-e valamit?!
A filmekben a főhős megmenekül. De ez a Valóság, és én sem vagyok főhős!
Talán ha itt maradok�! Talán ha csendben meghúzom magam, és kivárok!
Esetleg érkezik segítség!
Csak az eső ne esne már.


Azt hiszem rám találtak!
Megéreztek!
Már itt vannak, és éhesek!
Hallom, ahogy kaparásznak az ajtón. A biztonsági láncok nem tartják vissza őket.
A filmekben látott menekülési jelenetek nem segítenek!
Csak állok megkövülten, mozdulni sem tudok.
Ólomnak érzem a lábaimat. Várom őket, nincs menekvés tudom!
Ők pedig csak jönnek!
A betört ajtón furakodnak befelé. Az éhséget, és valami tébolyult, hideg, vad szenvedélyt látok a szemükben.
Szakadt, vértől és ürüléktől mocskos ruháikban jönnek egyre felém. Az egyik idősebb férfinak a fél arcát letépték, örök vigyorba torzítva ezzel a száját.
A hétéves-forma kisfiúnak, alvadt vértől sötétlő lyuk tátong a mellkasán.
Érzem a vér édeskés, émelyítő, és rohadó hús bűzös szagának elegyét. Megadón állok, és nézem, ahogy közelednek felém, ezek a valaha emberi formájú torzók. Hirtelen bevillan: én is ilyen leszek!
Az agyam tiltakozik, de a lelkem már megadta magát.
Még érzem, hogy egyikük megragadja a vállam, hogy belém mélyeszti a fogait.
Azután jótékony, puha, meleg köd ereszkedik rám, körülvesz!...


Erősen tűz a nap!
Ürességet, és valamiféle fájdalmat érzek belül!
De hol belül?
Éhes vagyok!
Ennem kell!
Éhes vagyok!!!