Volt egyszer egy szerelmespár. Nagyon szerették egymást, tényleg. A Fiú kicsit idősebb volt, komor, csendes, ezt tökéletesen kiegyenlítette a Lány, aki állandóan csicsergett, nevetett és vidám volt.
Egy este, mikor együtt voltak, a Fiú még a szokásosnál is komorabb lett.
- Mondd, szeretsz te engem? - kérdezte.
- Mindennél jobban.
- Még az életednél is?
- Annál is.
- És ha én meghalok, akkor te mit tennél?
Ezzel a kérdéssel sikerült a Lány hangulatát elrontania, de most nem kért bocsánatot, nagy barna szemeivel kutatóan nézte kedvesét.
- Miért mondasz ilyet? Miért most? Meghalnék én is. De kérlek, ne...
- Szeretnél velem együtt meghalni?
- Istenem, hagyd már ezt! Mi a fenén gondolkodsz te most? Kiugrunk együtt a harmadikról? Megmérgezzük magunkat? Én inkább élni szeretnék, veled, az oldaladon!
A Fiú csendesen sóhajtott, majd egymáséi lettek, de a gondolataik egészen máshol jártak, aznap éjjel nyugtalan álmaik voltak. És reggel ébredéskor a Fiú arcán olyan kétségbeesés látszott, hogy a Lány is egészen megijedt.
- Mi baj kedves? - bújt hozzá vigasztalóan. De amaz ellökte magától, mintha keresett volna valamit, úgy járatta végig a tekintetét a szobán.
- Úristen...
- Mondd már meg, mi bánt!?
- Mi az éjjel nem védekeztünk! - mondta a Fiú olyan hangsúllyal, mintha legalábbis a saját halálos ítéletét mondaná ki. A Lány szelíden elmosolyodott.
- Csak ez a baj? Ne aggódj, nem lesz semmi baj, bár lassan már bevállalhatnánk egy gyereket, nem?
A Fiú halálsápadtan roskadt le az ágyra.
- Nem erről van szó. Sokkal komolyabb a dolog, mint hinnéd. Tegnap óta tudom, hogy... hogy nagy valószínűséggel HIV fertőzött vagyok...

A Lány a WC-be zárkózva sírt. Nagyon keveset tudott erről a betegségről, de azt igen, hogy senki se élte még túl. És most ő is... meg sem fordult a fejében, hogy talán ő nem is fertőzött. Meg fog halni. Minden félelme egyszerre tört elő, nem akart most senkit látni. A tervei, az álmai! Ezek már sosem fognak megvalósulni. Egy szép családi ház, gyerekek, egy kutya, autó, normális élet. Annyi embernek megadatott, neki miért nem? Neki miért kell most így elpusztulnia. Rátörtek az emlékek, a gyerekkora, a családja, a barátai, az iskola. Nem, ez nem lehet igaz, ébredjen már fel. És most ez a szerelem, ami mindennél többet jelentett neki. Hányszor nézték a Fiúval a naplementét a lepukkant panellakás ablakából, tervezve a közös jövőt. Hogy történhetett ez? És miért?
Aztán lassan lecsillapodott az első kétségbeesése. Hiszen nem csak ő fog meghalni. A kedvese is, aki most teljesen összetörve ül kinn. Végül valóban együtt kell meghalniuk?
Ezeken a gondolatokon a Fiú már túl volt. Neki is nehéz volt, de az első kétségbeesést már maga mögött hagyta. De nem, nem, miért kell annak a lánynak is meghalnia, akit mindennél jobbat szerete, és akinek mindent megadna, ha tehetné? Rá még annyi öröm várt volna az életben, és ő most megölte.
És mindennek az a rohadt tetoválás az oka. megmondták neki. Fél évvel ezelőtt magára tetováltatta a Lány nevét. És csak azért, hogy olcsóbb legyen, egy igénytelen szar helyen csináltatta. És most emiatt meghalnak...
Gondolatait megzavarta, hogy a Lány lassan kijött a rejtekhelyéről, kisírt szemekkel. Mit nem adott volna, ha ezek a könnyek sose kerülnek napvilágra! Csendben egymás karjaiba borultak és csak sírtak órákon át. Siratták a kettétört életüket.

Eltelt sok idő, együtt jártak orvoshoz, mert kiderült, a Lány is megfertőződött. Már sokkal kevesebbet gondoltak arra, hogy milyen szerencsétlenek, csak élni akartak, minél tovább, együtt. Néha sírtak, mikor látták egymáson a lassú leépülés jeleit, de elfogadták egymást, mert más már nem maradt nekik. A legtöbb ember elfordult tőlük, barátaik nem maradtak, a munkahelyüket is elvesztették, csupán a szüleiktől kaptak pénzt, ami elég volt a megélhetésre és a gyógyszerekre, de meglátogatni nem látogatta őket senki. Magukra maradtak. Minden reggel hálásak voltak a sorsnak, hogy még mindketten felébredtek. Álmaikban egészségesek voltak, gyerekeik voltak, mikor felébredtek, próbáltak a másik előtt erősnek mutatkozni. Éveken át ment ez így.

Egészen addig ment ez így, míg a Lány állapota válságosra fordult, kórházban kellett maradnia, és az orvosok nem jósoltak már neki fél évet. Kedvese mikor tudott, mellette volt, és néha csodálkozva nézte az imádott lényt. Tényleg ez a lesoványodott emberi roncs lenne az ő egykor oly vidám szerelme? És a válasz igen volt. Már nem tudott sírni sem. Hamarosan el kell válniuk. Ez a gondolat sokkal félelmetesebb volt, mint az, hogy meg kell halnia. Mikor gondolataiba merülve ült a beteg mellett, egyszer csak egy kérdést hallott.
- Szeretnél velem együtt meghalni?
Sosem tudta meg, hogy csak hallucinált-e, vagy kedvese tette fel azt az évekkel ezelőtt már elhangzott kérdést. Már rég nem volt tudatánál, nem tudta, mit csinál, csak egy belső megérzés hajtotta: ha nem siet, nem együtt fognak elmenni. Hazaigyekezett, és elővett az íróasztalából egy kis dobozkát. Piros szalaggal volt az átkötve, egy megegyezés keretében vették kedvesével: azt illeti, aki tovább élne. Csendben kibontotta, egy pohár vízben föloldotta és megitta. Rettentően keserű volt. Nem bánta. Visszasietett a kórházba, érezte, ereje fogytán van. Leroskadt az ágyra, átölelte a Lányt, ez volt az utolsó ölelése. Fogták egymás kezét abban a pillanatban is, mikor elhagyták ezt a világot egy másikért, ahol egészségesek és boldogok lehettek örökké.