Az azúrkék tó partján valaha egy falucska állt. Apró, tarka házikókkal, parányi virágos kertekkel.
Lakói békében éltek egymással, boldogan teltek napjaik. A falu végén hatalmas mező terült el,
azon túl pedig egy sűrű erdő. Az erdő közepén, egy kis tisztáson, egy hófehér kőből épült síremlék,
és a rajta lévő fekete kőangyal állít emléket, egy sírig tartó szerelemnek. Norina és Bátor szerelmének.
Ez az ő történetük.

A tóparti falucskában születtek. Bátor apja kőfaragásból tartotta el kis családját, míg Norina apja
volt a falu kovácsa. A két gyermek folyton együtt játszott, szinte elválaszhatatlanok voltak. A
falubeliek már egy párként könyvelték el őket.
Szépen felcseperedtek, és már többet éreztek egymás iránt, mint puszta barátságot.
Norina széplány volt, hosszú, hullámos gesztenyebarna hajával, és meleg, barna szemével
vonzotta a férfiak tekintetét.
Bátor szőke göndör haja, kék szeme, erős testalkata pedig a falubeli lányok, elismerését vívta ki
magának.
A fiatalok nagyon szerelmesek voltak, és esküvőjüket tervezgették, ami ellen szüleiknek sem volt
kifogása.
Egy napon Bátor, egy általa készített eljegyzési ajándékkal lepte meg kedvesét. A lány örömmel fogta kezébe a becses holmit, mely egy fél méter magas, fekete kőből faragott szobor volt. Egy angyalt
ábrázolt. Az angyal, ülő helyzetben, kezeit ölében nyugtatva pihent. Szárnyai csüggedten lógtak alá,
és az arca mélységes szomorúságot tükrözött.
A fiú büszke volt legelső művére, és izgatottan leste, vajon tetszik-e a lánynak.
Norina el volt ragadtatva, bár egy kicsit meglepődött. Forrón szájon csókolta, majd hirtelen
ötlettől vezérelve, felvetette párjának, hogy talán elmehetnének Fafóhoz, áldást kérni tőle közelgő menyegzőjükre.
A fiú elképedt. Fafó, az öreg varázsló, a mezőn túli, sötét erdő közepén élt magányosan. Az
emberek féltek tőle, és messze elkerülték erdejét. Úgy tartották, aki segítségét kéri, drága árat
fizet érte. Igen nagy hatalma van, és bármire képes.
Bátor, látva kedvese reménykedő arcát, mégis rábólintott. Végül is mi baj történhetne- gondolta.
Azonnal útnak is indultak. Vigyázva, hogy szándékukat meg ne sejtsék, átosontak a falun, majd
átvágtak a mezőn is. Egymás kezét szorítva, izgatottan léptek be Fafó erdei birodalmába.
Sötét volt, mintha beesteledett volna. A fák az égig értek, sűrű lombjuk nem engedte át a
napfényt. Lassan lépkedtek előre az öreg, vastag törzsű fák között. Aztán elérték a tisztást,
ahol a ritkásabb lombok között, már itt- ott áthatolt a napsugár.
Egy hatalmas, vénséges fa odvából, hirtelen előlépett a varázsló. Hajlott hátú, vén aggastyán volt.
Hosszú, fehér szakálla a mellét verdeste, aszott arcán számtalan ránc tanúskodott a koráról.
Tölgyfa levelekből készített ruhája szegéje, a földet súrolta. Kíváncsian nézett vizenyős szemeivel
váratlan látogatóira.
A fiatalok elmondták, olyan varázslatot várnak tőle, mely örökre összeköti szerelmüket, lelküket,
hogy soha senki ne választhassa el őket egymástól.
A mágus közelebb lépett, és Norinát méregette mohón. Megtetszett neki a lány, ilyen szép teremtést
még soha nem látott.
Hirtelen hátra lépett, és úgy tett, mint aki fontolóra veszi a kérést. Mikor úgy érezte, már eleget
váratta őket, közölte velük, hogy teljesíti óhajukat.
Maga elé térdeltette a fiatalokat, s mindkettő hajából kitépett egy- egy szálat, majd egy óvatlan pillanatban, a saját szakállából is kirántott egyet, és ezeket bedobta a jobb kezében tartott réztálba.
Ezekre különböző füveket szórt, miközben érthetetlen varázsszavakat mormolt maga elé.
Áldozati ajándékként szüksége volt a fekete angyalt ábrázoló szoborra is. Norina vonakodva, de
átadta neki.
Miután Fafó végzett fura szertartásával, a réztál tartalmát a földre szórta, és betemette.
Közölte a szerelmesekkel, hogy most már minden rendben lesz, majd útjukra bocsátotta őket.
A pár elindult vissza a falu felé, és csak miután kiértek az erdőből, akkor lélegeztek fel.
Nem látták, hogy a varázsló még sokáig nézett utánuk, álnok mosollyal az arcán.

Közeledett az esküvő napja. A falu izgatottan készülődött a nagy eseményre.
Este egy vándor érkezett a faluba. Az idegen, magas, jóképű férfi volt, Dávidnak hívatta magát.
A lányok versengtek a kegyeiért, de őt csak Norina érdekelte, és a lányt sem hagyta hidegen a fiú
jelenléte, maga sem értette miért. Egyre jobban elhanyagolta kedvesét, és mind több időt töltött
az idegen társaságában. Mintha bűvölet kerítette volna hatalmába, úgy érezte szerelmes Dávidba.
Bátor is észrevette a lányban végbement változást, és szívét a fájdalom, jeges marokként szorította össze. Kétségbe volt esve, de nem akart erőszakoskodni a lánnyal, reménykedett, hátha magától
észhez tér. De nem így történt. Dávid és Norina pár nap alatt nagyon összemelegedett. A lány úgy
érezte, halálosan szerelmes új lovagjába, és teljesen elfelejtette Bátor iránt érzett szerelmét.
Már nyilvánosan együtt mutatkoztak. Bátor ezt már képtelen volt elviselni. A falubeliek is
elképedtek a történteken, és együtt éreztek vele. Nemtetszésüket, rosszallásukat egyre gyakrabban
ki is fejezték Norináék felé. De a lány fütyült rájuk. Teljesen kifordult önmagából, elvakította a
szerelem.
Egy este megbeszélték Dáviddal, mivel a feszült hangulatot a faluban Bátor keltette, meg kell tőle
szabadulniuk. A terv készen állt, és Dávid volt az ötletgazda. Már csak végre kellett hajtaniuk.
Másnap este, Norina bekopogott Bátor ablakán. A fiú kijött, s remegő szívvel nézte szerelmét.
Átsuhant rajta egy halvány reménysugár, talán békülni jött. A lány végignézett elhagyott kedvesén.
Bátor arca beesett, szeme alatt sötét karikák. Borotva napok óta nem volt a kezében.
Norina úgy látta fogyott is, de még csak szánalmat sem érzett iránta. Mosolyt erőltetett az arcára,
s kérte a fiút, sétáljanak, beszéljenek. Reménnyel telve követte a lányt, aki az erdő felé csalta.
Norina elhitette vele, talán a tisztáson, a régi emlékek hatására, újra egymásra találhatnak.
Amint oda értek, a fák közül előlépett Dávid, és felemelte két erős karját az ég felé. Abban a pillanatban megdördült az ég, mélyen, zengőn, és egy villám cikázott alá. Egyenesen Bátor szívébe hatolt, mire a fiú összecsuklott, és arccal a föld felé, Norina lába elé esett. A lány előbb a halott fiúra, majd Dávidra nézett, de Dávid helyett, Fafó volt, aki a szemébe nézett. Hirtelen megszűnt a varázs, s
lehullt a hályog a szeméről. Sikoltott, majd zokogva rogyott meggyilkolt szerelmese testére.
A varázsló, hozzá intézett kemény szavaira sem nézett fel, csak sírt keservesen.
Fafó, fakó hangon közölte vele, hogy közös kérésük- miszerint: soha senki nem választhatja el őket,
örökké együtt maradnak- teljesítésének, most van itt az ideje. Ahogy végig mondta, a lány abban a
pillanatban megdermedt, és kővé vált.

Reggel megérkeztek a falubeliek. Miután mindent tűvé tettek a fiatalok után, eljutottak az erdőbe,
a tisztásra is. A látvány mindnyájukat mélyen megrázta. A tisztás közepén feküdt a halott Bátor.
Mellette egy fél méter magas, fekete kőből faragott szobor, ülő helyzetben. Egy megtört, szomorú
arcú angyalt ábrázolt.

Bátor édesapjának utolsó munkája, a fiának készített, hófehér kőből faragott síremlék volt.
Miután elkészült, rá helyezték a fiú szerelmének, fekete kőangyal szobrát, hogy örökké együtt
lehessenek. A szomorú angyal így holtában is őrzi kedvesét.

A falu az óta elnéptelenedett, lakói meghaltak vagy elköltöztek. De a síremlék ugyanott áll,
ahol a két szerelmes élete véget ért.

Éjszakánként, keserves zokogás veri fel a sötét erdő csendjét. A nyugtalan, szomorú angyal siratja
elvesztegetett szerelmét.