Milán, a negyvenes éveiben járó zeneszerző, már szörnyen el volt keseredve. Évek óta
képtelen volt alkotni. Leült a zongora elé, és várta az ihletet, de az csak nem jött. Mérgesen
levágta a zongora fedelét. Attól fogva nem ült le többé a hangszer elé. Eszelősen dúdolgatott,
de nem akart megszületni a nagy mű.
Lánya vigasztalta, nyugtatta, de mit sem ért. Valéria jó lelkű lány volt. Szőke, derekáig érő
haja, karcsú termete, Milánt korán elhunyt feleségére emlékeztette. A lány örökölte édesanyja
angyali szépségét, és természetét. Ha Milán ránézett, szívét átjárta a boldogság.
De az utóbbi időben már lánya látványa sem vidította fel. Alkotni akart. Valami korszak
alkotót, a tökéletes művet. Még álmában is motyogott, dúdolt, mint egy eszelős.
Valéria komolyan aggódott érte, de a zeneszerzőt ez sem érdekelte. Bármire képes lett volna,
hogy elérje célját.
Azon a végzetes éjszakán álmot látott. Eljött hozzá a végtelen gonoszság, és megjövendölte
neki a sikert. Mindent túlszárnyaló zeneműveket fog írni, és játszani. Ontani fogja magából
a szebbnél szebb dallamokat. De mindennek ára van. Milánnak a lányát kell feláldoznia a
művészet oltárán.
Reggel Milán izgatottan ébredt. Az álmában hallott gyönyörű dallam, csak ízelítő volt. Álom
volt egyáltalán? Lázasan kutatott agyában, de nem találta a hangokat. Nem emlékezett a dalra.
Egész nap, egész éjjel rágódott, és reggelre, ha keserűen is, de döntésre jutott. A siker
áldozattal jár, amit jelen esetben Valéria képvisel majd. Mindennél jobban akarta a nagy művet.

Este magához hívta leányát. Megcsókolta a homlokát, s miközben gondolatban halott felesége
bocsánatáért esedezett, lesújtott a kezében lévő baltával, amit addig a háta mögött tartott.
Valériát a homlokán érte az első ütés. A művész még hatszor vágta a baltát gyermeke testébe.
Az izgatottságtól remegő kezekkel készítette el a hárfát. A jóslat szerint Valéria hajából készültek
a húrok, és ártatlanul kiontott vérével festette le a hangszert.
Elégedetten szemlélte művét. Valóban páratlanul szép hangszer került ki gyilkos kezei közül.
Miután eltüntette munkájának véres nyomait, kimerülten nyugovóra tért.
Reggel türelmetlenül, szívében várakozással ébredt. Ott állt és csodálta a hárfát. Leült mellé,
mutató ujjával megpendített egy húrt. Gyönyörű hangja betöltötte a házat. Ujjai alatt életre kelt
a hangszer, soha nem hallott gyönyörű dallamok fakadtak a hárfából. Gyorsan írta a kottát, egy
hangjegyet sem akart mulasztani.
Észre sem vette, már beesteledett. Keze nyomán folyamatosan születtek a dalok, mindig újabb
és szebb, mint az előző. De mind szívet tépően szomorú.
A nap első sugara újra a hangszer előtt találta. Megint csak ontotta magából a csodás hangokat,
nem győzte lekottázni. De mindegyikből a szomorúság, és végtelen fájdalom áradt. Képtelen
volt vidámabb dallamot kicsalni a nemes hangszerből.
Elégedetlensége napról- napra nőtt. Már nem okoztak örömet a földöntúli szépségű hangok sem.

Egy éjjel újra álmot látott. Előbb elhunyt felesége látogatta meg, szomorú, vádló szemekkel
nézett rá, majd szó nélkül eltűnt.
Azután démoni jótevője is megérkezett. Hálátlannak nevezte Milánt. Ő segített rajta, a
zeneszerző mégis folyton elégedetlenkedett. Úgy találta, Milán nem elég hálás az ő nagylelkű
ajándékáért.
Akárhogyan is, eljött az idő, hogy az ajándékért viszonzásul ő is kapjon valamit. A mester lelke
épp kedvére valónak tűnt.
Milán hiába is ellenkezett. Az üzlet, már a lánya megölése pillanatában megköttetett. Csak hiú
ábránd volt, hogy Valéria halála elég fizetség a csodálatos képességéért.
Reggel izzadtan ébredt. Az éjszakai látogatók mély nyomot hagytak benne. Egy év haladékot
kapott, akkor a gonosz eljön, hogy elvegye jogosnak vélt jussát.

Újra a hárfa mellett találta magát. A hangszer ismét életre kelt a keze alatt. Sorban születtek a
csodálatos melódiák. Vidámabbnál vidámabb örömódákat komponált. A házban mindenhol
kották tornyosultak. Mindenütt őt ünnepelték, de nem vágyott társaságba, továbbra is
magányosan élt.

Szép lassan eltelt egy év. Egy éjjel újra eljött a gonosz, de most már utoljára, és magával
vitte a nagy zeneszerző lelkét.

A házban évek óta nem lakik senki. Mindent vastag por, és a bútorokat fehér lepel borítja.
A szoba közepén ott áll a hárfa. Ugyanolyan gyönyörű, mint újkorában. Minden éjjel szomorú,
fájdalmas, bús dalokat játszik. Ilyenkor Valéria zokogja mély bánatát a világba.