Valamikor nagyon régen történt.
Egy kis falu szélén, egy parányi házban élt két lánytestvér. Az idősebb tizennégy éves volt,
Ariananak, a kisebb tizenkettő, őt Almírának hívták. Mióta szüleik meghaltak, Ariana vigyázott
a kis húgára.
De Almíra élete nem volt könnyű. Nővére folyton bántotta, gyakran éheztette. Az ő feladata
volt a takarítás, és az ebédhez való gomba, gyümölcs szedése is. Mindent megtett, hogy nővére kedvében járjon, de hasztalan volt. Testvére gyűlölte őt.
Miközben az ebédhez valókat gyűjtötte az erdőn, minden növényhez, állathoz volt kedves szava.
Értette a természet nyelvét. Más beszélgető társa nemigen volt az erdő lakóin kívül.
Az erdei nyulak, őzek, madarak gyakran körbe vették, és ilyenkor mesélt nekik. Mesélt egy
szép mesét, amit elalvás előtt gyakran hallottak a nővérével, édesanyjuktól.
A történet egy csodálatos szigetről szólt, messze- messze innen. Azon a szigeten csak növények, virágok élnek. A világon létező összes virág megtalálható ott. Ezer színben pompázik mind.
Olyan szépet, mint az a sziget soha emberi szem még nem látott. Az Ezerszépség Szigetének
hívják. De soha senki nem jutott még el oda. Vagy ha mégis, nem tért vissza, hogy beszéljen róla.
Almíra megosztotta az erdőlakókkal abbéli óhaját, hogy el akar jutni a szigetre. Vágyott a
tündéri helyre. Az állatok óva intették tőle, de semmi nem tántoríthatta el a tervétől.
Aznap késett a gombával. Nővére szikrázó szemekkel várta a kapuban, s meg sem várva
húga mentegetődzését, elzavarta a háztól. A lány tudta, nincs értelme, hogy megpróbálja
megbékíteni. Szomorúan elindult vissza az erdő felé.
Az állatok látva elkeseredését, aggódva vették körül. Elpanaszolta nekik bánatát.
A kis erdőlakók vigasztalták, s kérték, maradjon velük. Majd ők gondoskodnak róla.
Egy nyúlcsalád máris rohant, s fürgén hozták neki a friss málnát. Többen vizet hoztak frissen
szakított virágok kelyhében.
De a kislány már döntött. Elmegy az Ezerszépség Szigetére. Hiába is kérték kis barátai.
Szépen sorban mindenkitől elbúcsúzott, és neki vágott az útnak. Fogalma sem volt merre,
csak vitte lába. Az állatok egészen az erdő széléig kísérték. Tovább nem mertek menni.
Almíra sem járt még az erdőn túl.
Kilépett a mezőre. Tarka virágok emelték rá szirmos fejüket mindenfelől. Üdvözölte őket,
és segítségüket kérte, hogy meglelje a helyes utat. De a szép virágok tanácstalanul ingatták
a fejüket, nem tudtak segíteni neki. A kislány hát elbúcsúzott, és folytatta útját.
Egy sötét erdőbe ért. A nap lenyugvó sugarai nem tudtak áthatolni a fák ágai között, így azt
sem vette észre, hogy alkonyodik.
Morcos, öreg fák között találta magát. Hirtelen feltámadt a szél. A fák, mintha csak erre
vártak volna, karjaikat a lány felé nyújtották, és tépték, cibálták amúgy is elnyűtt ruháját.
Sikított és menekülni próbált, de mindenfelé szúrós ágakba ütközött.
Egyszer csak két erős karom ragadta meg gyenge karját, és emelte mind magasabbra. A fák
dühösen nyújtogatták utána karjaikat, de nem érték el.
A hatalmas sas csak repült, vitte riadt áldozatát. Almíra szédült és karja sajgott. A madár
egyszer csak elengedte, és ő lehuppant egy fészek kellős közepébe. Az öreg sas miután leszállt
mellé, elő hívta a fészek melegéből fiát, és megmutatta neki új játszótársát. De a fiókának nem
tetszett Almíra. Elégedetlenül csapkodott szárnyával, hogy a lány majdnem kiesett a fészekből.
Hiába próbált barátkozni a fiókával, ő durcásan hátat fordított neki. Az öreg sas, látva fia
elégedetlenségét, újra megragadta a kislányt, és leszállt vele a közeli tisztásra, majd magára
hagyta.
Almíra nem tudta merre folytassa útját. Ekkor mellé somfordált egy róka. Végig mérte a lányt,
majd ravasz mosollyal felajánlotta neki a segítségét. Kérte, hogy kövesse, majd ő mutatja a
helyes utat.
Az erdő, ahova értek, ünnepre készült. Kiderült, a vén róka Almírát szánta fiának feleségül.
A kislány kétségbe esett. Nem lehet a rókafi felesége! De már meg is érkezett a vőlegény.
Vörös bundáját sünök kefélték fényesre. Fintorogva nézte menyasszonya ruháját, és rögtön
parancsot adott népének.
Rókák hada rohanta meg a lányt, és levették elnyűtt rongyait. Majd újabb rókalányok jöttek,
és sietve pompás virágokból, vadszőlőből ruhát fontak neki. Megadóan tűrte, hogy
felöltöztessék új ruhájába, hajába liliomot tűzzenek. Vőlegénye most már elégedetten szemlélte
aráját. Hiába kérlelte őket, a rókák hajthatatlanok voltak, s mintha meg sem hallották volna
könyörgését, hozzá kezdtek a ceremóniához.
Ám ekkor hatalmas dübörgés szakította meg a szertartást. A gyönyörű fehér ló vezette vad
ménes, hatalmas robajjal vágtatott elő a semmiből, és miután Almíra felpattant a fehér kanca
hátára, eltűntek az ámuló násznép szeme elől. Ahogy vágtattak, hosszú sörényükbe játékosan
bele- bele kapott a szél. A csapat egy végtelen tó partján állt meg. A lány leszállt megmentője
hátáról, és köszönetet rebegett a gyönyörű állatoknak. Majd megkérdezte négylábú barátait,
tudják-e az utat a keresett szigetre. A kanca jobb patáját a tó felé emelve elmondta,
merre kell mennie, és sajnálkozását fejezte ki, amiért a gyermek oda tart.
Majd megrázta sörényét, dobbantott egyet, és a csodás ménes elvágtatott, sziporkázó
csillagokat hagyva maga után.
Hát itt van. Csak valahogyan át kellene jutnia ezen a hatalmas és feneketlen tavon.
Hiába erőltette a szemét, nem látta a szigetet a tó közepén. Soha sem jut át, pont a cél előtt
kell feladnia- kesergett és lekuporodott a partra, majd zokogni kezdett.
Amikor meg bökdösték a hátát, megrezzent. Hátra fordult és négy óriási karmos lábat látott
maga előtt. Felemelte a fejét, és egy tüzes szempár tekintett vissza rá barátságosan.
A lány nem ijedt meg a Griff madártól. Szemeiből melegség áradt, ami bizalommal töltötte
el őt. Az óriási madár bíztatására elmondta, miért van elkeseredve. A Griff elgondolkodva
vakarta meg jobb mellső lábával a fejét. Tudta, ha átviszi halálba, viszi a kislányt. De Almíra
addig kérlelte, míg fájó szívvel engedett e kérésnek. Segített neki a hátára mászni, kiterjesztette
hatalmas szárnyait, lábaival elrugaszkodott a földtől és felemelkedett a magasba. A lány
gyönyörködve nézte, amint maguk mögött hagyták a partot, és a tavat fürkészte. Végre több
óra repülés után megpillantott egy foltot a vízen. Egyre közelebb értek. Hirtelen ezernyi
virág illata csapta meg az orrát. Azután már látta is. A szivárvány minden színében játszott
a sziget. A pazar színorgiát csak a zöld levelek törték meg néhol. A szigetet körbe galagonya
bokrok keretezték. Itt szállt le Almírával segítője. Közölte vele, hogy egy percig sem marad
szívesen ezen a helyen. Elbúcsúzott a lánytól, és gyorsan neki iramodott. Időnként
vissza- visszanézett szánakozva.
Almíra kíváncsian elindult a sziget belseje felé. Nem tudta hová kapja a fejét a sok gyönyörű
virág láttán. Üdvözölt mindenkit, de a szép virágok válaszra sem méltatták. Nem értette, ilyen
szépségek, hogyan lehetnek gőgösek, érzéketlenek. Azután rájött. A sziget szép lakóinak
nincsen lelke. Hirtelen megsajnálta őket.
A sziget közepére érve megpillantotta a valaha látott leghatalmasabb és legpompásabb
virágot, minden orchideák úrnőjét.
Káprázatos virágai kevélyen szóltak a lányhoz.
Elmondták neki, hogy mivel erre a szigetre lépett, meg kell halnia. A virágok örök álomba
fogják kábítani, erős illatukkal. Mindenki így jár, aki megzavarja a sziget nyugalmát. De
mivel bátor volt és vakmerő lehet egy kívánsága, egy utolsó.
Almíra hosszas gondolkodás után azt kérte, a lelkét osszák szét a szépséges és rideg virágok
között.
Az úrnő, bár furcsállotta a kívánságot, megígérte, hogy teljesíti a lány végső akaratát.
Hirtelen erős fuvallat támadt, nyomában tömény, erős virágillattal. A lány mélyet lélegzett
a bódító illatból, majd aláhanyatlott az úrnő hosszú szára elé. Testét rögtön körbe fonták a
futórózsák, beszőtték a liánok.
Abban a pillanatban ezüst por szállt fel a halott gyermek testéből, és minden virág szép fejére
permet hullott alá, mire mindannyian keservesen zokogni kezdtek.
Azóta minden egyes növényben, virágban ott él Almíra lelkének egy- egy darabkája.