Fáradtan feküdtek az ágyon, egymás karjaiban. A nap már alkonyatra hajlott, a fekete függöny résein vörös fénykardok szöktek be a szoba levegőjébe, hogy aztán a falra lapulhassanak.
-Nagyon jó volt veled, kedvesem. - A csendet fiú hangja törte meg. Amúgy is piros arcát vörösbe vonta a nap, szemei furcsán csillogtak. Mint aki végleg elhatározta magát valamire. Valami olyasmire, amit nehéz megtenni. De meg kell.
-Volt? Hiszen ez csak a kezdet, előttünk az élet. - Barátnője kissé csodálkozva nézett rá, aztán a fiú rideg szava szinte az ájulásba űzte.
-Nem.
Aztán többet nem is szólt, csak végignézett magán, kipirult testén. Kezeit csodálkozva forgatta, mintha idegennek érezné őket, ujjait többször behajlította és kiegyenesítette, mintha meg akarna arról győződni, hogy azok a hosszú ujjak valóban hozzá tartoznak-e. A lány sem szólalt meg, nem tudott mit szólni. Számára érthetetlen volt a kis párbeszéd, ami lezajlott közöttük.
-Azt akarom, hogy lásd, mielőtt végleg elmegyek, ha már mennem kell.
Hangja halk volt, szinte nyugodt, ám mégis volt benne valami, aminek hatására a lányt végleg elfogta a remegés. Válasza elfúlt, s mintha könnyek csillantak volna a szemében. A vörös fény eltűnt, s az ablak felől már csak egy foltnyi világosabb égbolt tanúskodott az alkonyatról. Odakintről egy teherautó dübörgése hallatszott be, amint az ormótlan testével végighaladt az úton. Ahogy a zaj elült, a fiú felállt, a függönyt széthúzva gyönyörködött a kilátásban. Néhány kilométerre hegy magasodott, fenyvesei némán nyugodtak a feketedő ég alatt. Odafent már szinte az összes csillag megjelent.
-Nézd, milyen szépek - mutatott a csillagokra. A lány is felkelt, és odahúzódott az ablakhoz.
-Akármikor nézhetjük együtt a csillagokat. - Még nem adta fel, remélte, hogy megérzése csupán tévedés. De a szíve mélyén már tudta.
-Most nézzük utoljára együtt őket. - A kimondott szavak megpattantak az ablakpárkányon, majd a kitáruló ablakon át kiszöktek az éjszakába. Odafent, a csillagok között mintha mozgás támadt volna. Kicsiny bárányfelhő tűnt fel, különös fehérjével elütve az égbolt feketeségétől. Némán álltak egymás mellett, végül a fiú barátnője - egykori barátnője - felé fordult, és a tekintetét kereste a szemével. A lány elfordította könnyekben ázó arcát.
-Nézz rám, kérlek. - Vontatottan, fájdalommal emelte fel az állát, hogy a fiú szemébe nézessen.
-Nincs mitől félned már. Szabad ember vagy. Tudsz sírni és tudsz szeretni. Mindent tudsz, amit egy embernek tudnia kell, én még többet is adok Neked, mint egy új élet. Nézz, nézz rám, lásd meg, ki vagyok.
A látvány elvette minden szavát és a maradék reménységét is. Talán csak a beszökő csillagfény csalta meg látását, amelynek útjában amúgy is könnycseppek tucatjai álltak. Barátja mögött ezüst tollak, szárnyak derengtek fel. Egy pillanatig úgy maradt, halványan, ezüstösen, alig láthatóan, majd az ezüst fehérbe, a mozdulatlanság csapdosásba, a pillanat puha virágillatba váltott át.
-Majd ha elmentem, öltözz fel, a vonatod tízkor indul, és elvisz oda, ahol élned kell. Figyelj rám, és élj. Felejts el engem és sose feledd el, amire tanítottalak. Nézz a szemembe, nézz a szemembe! Az emberek, akik eddig az én családomként éltek, már alszanak. Sosem fogják megtudni, hová lettem, te tudhatod. Nézz a szemembe, kérlek, utoljára, nézz a szemembe!
Fellépett az ablakpárkányra, majd visszanézett. A lány még mindig ott állt, s tekintetét az angyalra emelte. Büszkén, egyenesen nézett a kiismerhetetlen mélységű szemekbe. Aztán a kapcsolat megszakadt, az angyal elfordult és kiterjeszttt szárnyakkal az éjszakai égbe vetette magát. Alant még elsuhant egy öreg autó, fekete füstöt köpködve az út fölé, de úgy tűnt, senki és semmi nem látja az ég különös vándorát. Pár pillanat múlva a lány szeme elől is eltűnt, s csupán emlékké lett.
Gépiesen vette magára ruháit. Túl zaklatott volt ahhoz, hogy gondolatai vagy tettei legyenek. Csak tette, amit meghagytak neki. Csendben ment le a lépcsőn, és az alvó kutyákat fel nem riasztva hagyta el volt barátja szüleinek házát. Tudta, merre kell mennie a vasútállomás felé, fel is szállt a vonatra, és hazament. Nem maradtak könnyei, keményen nézett bárkire, aki az ő szemébe mert nézni, de mikor végleg otthon volt, az ágyára vetette magát és keservesen sírni kezdett.

Évtizedek teltek el. Nagyjából kettő és fél. Fáradtan ért haza munkából, egyik kétbalkezes asszisztense megint elszúrt valamit, és neki kellett helyreigazítani a programot. Kétórányi keserves munkával megoldotta a problémát, és hazament. Férje még nem ért haza, a gyerekek még iskolában voltak. Talán csak a kimerültségtől érezte úgy, hogy figyeli valaki.
-Ugyanmár, mekkora hülyeség. - Meglepte, hogy hangosan kimondta a dolgot, amire gondolt, és még meglepőbb volt, hogy nyugtalansága egyáltalán nem szállt el a kimondott szavakkal. Régi módszerhez folyamodott tehát. "Figyel valaki." E két szót írta fel egy papírfecnire, amit talált, majd a kandallóba dobta. A papír megfeketedett, a ceruzával írt betűk felizottak, majd elhalványultak. Aztán csak egy apró kupac hamu maradt. De a módszer nem segített.
Tűnődését az ajtó nyílása szakított meg. Férje jött haza, fáradtan, de mosollyal köszöntötte az asszonyt. Letette aktatáskáját az előszobában, majd, látván, hogy feleségét nem sikerült jobbkedvre derítenie csókjával, sőt, a felesége el is húzódott az érintésétől, megkérdezte:
-Mi a baj?
-Fogalmam sincs, drágám. Talán le kellene mennem sétálni, nyugtalan vagyok.
-Lemegyek veled.
Kifelé menet találkoztak a gyerekekkel, akik az iskolából akkor értek haza. Egy fiú és egy lány, a lány anyja pontos mása, magas, erős és mégis karcsú. A fiú az idősebb és apja gyermeke, vastag, fekete szemöldök, okos tekintet. Nevetve indultak tovább, hogy felmenjenek a lépcsőn a lakásukra. A házaspár leért, kimentek az utcára.
Az asszony már gyermekkora itt élt, az utcák mit sem változtak. Délután volt, az utcák mégis kihaltak voltak. A nőt újra elfogta az érzés, hogy figyelik. Kitépva magát férje karjából, riadtan nézett körül. Csak néhány kissrác focizott egy földes pályán, kapuként kupacba tett pulóvereik szolgáltak. Az egyikük, egy hosszú hajú, vékony srác, térdén koszos sebekkel, nagyjából tíz éves, feltekintett és többé nem figyelt a játékra. A labdát elvitték a lába alól, de ő csak azt a nőt figyelte, akit szintén megbabonázott az ismeretlen kölyök tekintete. Aztán a srác elfordult, továbbfutott, hogy visszaszerezze a labdát.

-Jobban vagy már?
-Hol vagyok?
-Itthon vagyunk, az ágyban fekszel.
-De mi történt?
-Elájultál a lépcsőház bejárata előtt. Volt itt már az orvos is, semmi bajod, csak kifáraszottad magad.
-Mennyi az idő?
-Kilenc lesz. Hozzak teát?
-Hozhatsz... de előtte kérlek húzd ki a függönyt és nyisd ki az ablakot... friss levegőre van szükségem.
Évek óta előszőr hazudott. Nem volt szokása, de msot mégis megtette. Odakintről hallotta, amint férje teavizet tesz fel forrani. Felállt, a kitárt ablakon át a csillagokra nézett. A lakásnak pont olyan fekvése volt, mint egykor egy másik háznak. De nem volt hegy a közelben, csak a nagyváros utcáinak lámpasor pókhálója. Aztán mozgásra figyelt fel. A srácok még a sötétben is focizhattak, hiszen csak most indultak hazafelé. A legtöbben egy másik utcába haladtak tovább, de a hosszúhajú gyerek az ablak alatt haladt el. Ahogy a nő könyökölt az ablakpárkányon és figyelte a játékban felsértett térdű fiút, az önkéntelenül is felpillantott rá. Bár sötét volt, mégis egymás szemébe néztek. Egy távoli pillanat tért vissza, talán ő az, talán mégsem. Talán egy új testben, talán örök gyermekként. A fiú csak mondott valamit, egyszerűt, szokásosat.
-Jóestét asszonyom. - Nem ismerte, de illemből köszönt.
De a nő másképpen hallotta a köszöntést. "Felejts el engem és sose feledd el, amire tanítottalak." A képzeletbeli szavak megpattantak az ablakpárkányon, majd kiröppentek az éjszakába. A fiú eltűnt, a szél fáradtan sóhajtott.
-Kész a teád, drágám.
Megfordult és férjéhez lépett.
-Köszönöm. - Az ajkához emelte a bögrét, és belekortyolt a forró italba.
-Szeretlek - mondta férjének, félig teli bögrével a kezében. Őszintén, teljes szívből mondta ki a szót, amit előtte őszintén csak egyvalakinek mondott.De megtanulta a leckét, és nem felejtette el, amire megtanították.
-Megyünk aludni? Vagy vacsorázunk előtte még?
-Aludjunk, drágám, aludjunk...
Lefeküdtek aludni, egymás karjaiban, szeretetben, boldogságban.