Alatta a tenger zubogott, felette a fellegek tomboltak... Közöttük eső. Szép látvány volt. Ahogy a következő villám cikázva széthasította az eget, s bömbölt egyet, elmosolyodott. Nem a szokványos mosoly volt. Sokkal őszintébb, és egy cseppet sem visszafogott. Érezte, ahogy szinte vibrál körülötte a levegő...
A szikla szélére áll - úgy, hogy csak a sarka érintette a követ, s a talpa többi része a levegőben volt, alatta a víz - s lenézett. Nem szédült meg a magasságtól, s a sebesen száguldó szél sem billentette meg. Hosszú, ázott haját hol hátracsapták, hol pedig előredobták a tomboló elemek. Hideg volt, ázott teste teljesen libabőrös volt. Tagjai elgémberedtek a sok várakozásban. Ajkai remegtek, arcizmai meg-megrándultak. Nyakizmai szinte égtek a hidegtől. Mégis mosolygott...
Újabb villám világította be a tomboló tengert, s egy pillanat múlva megint sötét lett. Bizsergés futott végig gericén, lentről egészen a fejéig. A melegség kellemesen terjedt szét a fejében egy pillanatra. Aztán megint fázni kezdett. Meztelen testéről patakzott a jéghideg víz, s ő csak állt ott mosolyogva, s nézte a vihart ragyogó szemekkel. Talán könnyezett is a boldogságtól, de ez nem látszott, mert arcáról is folyamatosan csorgott a víz. Összekulcsolta két kezét, s csukott szemmel felemelte fejét. Gondolatban hálát rebegett, aztán csak állt és hagyta, hogy mossa az arcát az eső.
Maga sem tudta mennyi idő múltán, kinyitotta szemét. Az ég a horizonton tisztulni kezdett, a s a nyugvó Nap vörös fénye keveredni kezdett a vihar sötétjével. A szél és az eső csitulni kezdett, s egy fertályóra alatt kitisztult at ég, megnyugodtak a vizek. Minden teljesen eltűnt, mintha nem is lett volna vihar.
A férfi végiggondolta életét, lépésről lépésre. Minden tettét, minden szavát, minden gondolatát. Elég tisztának érezte mindet. Mindig hallgatott a szóra, s nem tett semmi rosszat. Másoknak nem ártott már egyszer sem, s nem is szólt rossz szót sem. Ahol tudott, segített, s örült ahol boldogok voltak, s boldogságot hozott, ahol szomorúság volt. Semmi rosszat nem tett, úgy érezte.
Nagyot sóhajtott, majd széttárta karjait, s elkiáltotta magát.
- Visszafogadsz hát engem?
Csend lett. Várt. Semmi nem hallatszott; még a saját lélegzését sem hallotta.
A torka összeszorult, s nyelt egy nagyot.
Semmi nem történt. Pedig eddig minden úgy volt, ahogy látta! Hol hibázhatott?
Leengedte karjait, s lehajtotta a fejét. Hirtelen elszállt minden ereje.
Gondolatai a múlt körül lebegtek, nem találtak választ semmire.
Eddig minden úgy történt, ahogy látta! Ez miért nem? Mindent kiegyenlített! Mindent. Akkor miért?
Újra felemelte karjait, s az égre emelte tekintetét.
- Mindent jóvá tettem! Visszafogadsz hát engem?
Szavai visszahangoztak a parton, majd elnyelte őket a tenger. Csend honolt mindenhol.
Égkék szemei az eget kémlelték.
Semmi...
Aztán lenézett. Alatta a víz vörösre váltott, s örvényleni kezdett.
Felnézett az égre. Szemeiben mély, végtelen bánat sötétlett.
- Hát oda szánsz engem?
Hangja megremegett a hirtelen rátötő sírástól. Könnyezve nézett le a vöröslő, örvénylő vízre.
- Én nem megyek oda önszántamból! - kiáltotta dacosan, s kihívóan meredt a magasba. Aztán hátába hirtelen fájdalom hasított - és úgy érezte, valami elszakad tőle, ami soha nem is volt ott, mégis tudta, hogy igenis volt -, és végül valami letaszította őt a szikláról. Könnyező szemekkel zuhant bele a vízbe, miközben úgy érezte, bánata sosem múlik el.
Aztán sötét lett...
A hirtelen feltámadó szél véres tollakat röpített tova a szikláról...