Feljön a Nap, szétárad a fény
de a legsötétebb éj költözött rég belém
a mélységek fölött egyensúlyozok
s úgy érzem állok, mégis zuhanok
testem egy kődarab, a lelkem fagyott
ébren álmodom mégis haladok

Szívemben harag és keserűség,
csalódottság és hitetlenség
a világunk oly mértékben gonosz
a pokol sem lehet ennyire rossz

Az erdő még csendes, éppenhogy ébred
nem járja senki, csak egy elveszett lélek
útjának célját nem ismeri más
alig valósabb, mint egy látomás

Félig álmodva, félig ébren
vonz magához valami
lelkemnek oly megnyugtató,
bár lehetne örökké hallani!

Feléd tartok, hallva az éneked
az újra megtalált édes életet
az erdő aranyló zöldbe öltözött
a szívembe újra remény költözött

Utam hosszú és fáradtságos
de nincs semmi, ami elriaszt most
bensőmben érzem a lét lüktetését
szeretni vágyó szívem verését

Végül megérkezem, megtalállak téged
te vagy az, szívem sohasem téved
legbelül érzem, felenged a fagy
minden álmom régóta csak te vagy

Együtt töltjük a napot, az estét
az erdő napfénybe burkolta testét
lényed a bensőmben édes nyomot hagyott
újra érzem, megint vidám s boldog vagyok

Végül elbúcsúzom, bár alig találkoztunk
a Nap fényével együtt mi is megváltoztunk
szerelmünk lángját szívünkbe zártuk
lelkünk egy darabját egymásnál hagytuk

Leszáll az éj, de szétárad a fény
mert egy kicsi csillag költözött ma belém
lelkem belsejében fénye folyton ragyog
világítva az utat, amin éppen járok
a szívem boldog, a léptem nyugodt
közeledem célomhoz és közben mosolygok