Bátorszívû Dorien naplójából:

"A sötét, éjszakai sikátort pocsolyák tarkítják. Itt már gázlámpák sincsenek. Köd gomolyog néhol, és a pincehelyiségekbõl bágyadt fények és torz hangok szüremlenek elõ. Meglehetõsen nyomaszt a helyszín, ideje dobbantani. Különben sem innen jött a segélyhívás.

Megállok, és egyetlen apró repedésre koncentrálok a falban. Ahogy nézem, lassan minden valószínûtlenné válik és elveszíti jelentõségét. A dolgok körvonalai fokozatosan elhomályosodnak, mintha õk is elbizonytalanodnának önnön létezésükben. Végül cseppfolyóssá válik a valóság körülöttem, és megváltoznak a fényviszonyok.

Az új helyen ragyogó délelõtti napsütés fogad, még bárányfelhõk sincsenek az égen. Néhány percbe telik, mire szemem teljesen hozzászokik a fényhez. Amerre ellátok, zöld mezõk mindenfelé. A táj dimbes-dombos, a talaj néhol kicsit besüpped, néhol kicsit kiemelkedik. A közelben fehér lovak legelnek. Ahogy közeledem feléjük, felemelik fejüket a magas fûbõl és szemügyre vesznek. Dús sörénnyel övezett homlokukon egyetlen tûhegyes szarvat pillantok meg.
Egyszarvúak, más néven unikornisok.
Miután megbizonyosodtak afelõl, hogy nem jelentek veszélyt számukra, patájukkal dobbantanak, majd fújnak néhányat, és folytatják a békés legelészést.

Néhány perc után tisztában vagyok az égtájakkal. Kelet felé fákat látok a távolban, errefelé indulok el. Egy kis séta után négylevelû lóherék tûnnek fel, egyre több és egyre nagyobbak. A lóhere-mezõ közepén már akkora példányok vannak, hogy akár egy felnõtt ember is kényelmesen elférne a levelükön, ha valami ötlettõl vezérelve azon szeretne aludni.

Kis idõ múlva a fák besûrûsödnek és kétoldalt erdõvé tömörülnek. Köztük egy út húzódik és szinte egyenesen vezet a távolba. Ahogy elindulok rajta, észreveszem, hogy szokatlan a csend, ami körülvesz. Nemsokára figyelõ tekinteteket pillantok meg a fák között. Apró zöld szemek, zöld ruhácskába bújtatott aprócska testtel, aprócska zöld cilinderrel. Táncoló erdei manók, akiket leprechaun-oknak is hívnak. Most azonban vidámság helyett félelmet látok az arcukon. Mi történhetett?

Szedek néhány száraz ágat és az erdõ szélén tüzet rakok. A szarvast, melynek húsát elõveszem az iszákomból, még a trangon-i erdõkben ejtettem el. Hatalmas bika volt, aki rengeteg hímet megölt és rengeteg utódot nemzett, míg nem találkozott az oldalamon függõ Mennydörgõvel.

A sülõ hús illata közelebb csalja a manókat. Végül a legbátrabb egész közel merészkedik hozzám. Csattogó-pattogó nyelvén bemutatkozik és enni kér. Vágok neki, õ pedig mohón falni kezd. A többiek is elõbújnak és éhes szemekkel néznek rám. A húst nyolcfelé osztom. Régóta nem ehettek.

Büszkelábú, a kis csapat vezetõje elmondja, hogy mostanában megváltozott valami az erdõben. Az állatok eltûntek és így kénytelenek gyümölcsökön és bogyókon élni. Nem tudják, hogy mi az oka az állatok riadalmának, de mintha délrõl menekülnének észak felé. Miután befejezték az evést, Büszkelábú dalolni kezd és a többiek jóllakottan csatlakoznak hozzá. Láthatóan újra boldogok és ettõl nekem is jó kedvem lesz.
Mikor elbúcsúzok tõlük, Büszkelábú leakasztja a nyakában bõrszíjon hordott nyúltalpat és nekem adja. Azt mondja, szerencsét hoz.

Folytatom utam keletre és nemsokára elágazáshoz érek. Az egyik út északkeletre visz, a másik délnek. Ez utóbbin indulok el.

Egy jó óra gyaloglás után befelhõsödik az ég, én pedig mocsaras területre érek, amin elég sokáig tart átvergõdnöm. Majd a süppedõs-vizenyõs talajt sós, fehéresszürke száraz és fodros sárréteg váltja fel. Itt már nincsenek fák és bokrok sem. Mindössze néhány fûcsomó minden, ami élet jelét mutatja.
A távolban egyetlen halott fa magasodik.

Közelebb érve mozgást veszek észre a tövénél. Valamilyen állat járkál fel alá és néha elenged egy panaszos bömbölést. Nemsokára szárnyakat pillantok meg rajta, majd a sötét, bozontos sörényét. Egy fogságba esett mantikor.

Egy skorpikóza marhatta meg nemrég, az oroszlánok vámpírja.
Ezeknek a teremtményeknek bénító a mérge, ha pedig egy oroszlán véráramába kerül, akkor az az idõleges bénulás után nemsokára az átalakulás jeleit kezdi mutatni. Körülbelül egy év az az idõtartam, amíg eldõl, hogy az oroszlán elég erõs-e ahhoz, hogy legyõzze az átalakulást. Ha igen, akkor a rendellenességek visszafejlõdnek és az állat immúnissá válik a jövõben a méregre. Viszont ha a méreg gyõzedelmeskedik, akkor teljesen kifejlõdnek a szárnyak, a skorpiókéra hasonlító ízelt farok, a szõrzet vörössé válik, és az állat viselkedése megváltozik. Többek között megtanul repülni.

Ennek a példánynak még csökevényesek a szárnyai, és minden másban egy közönséges oroszlánra hasonlít. Testét azonban valamilyen ragadós, koszosfehér anyag tartja fogságban, ami a fa törzsét is vastagon beborítja. Közelebb érve látom, hogy harapásnyomok találhatóak rajta, a mantikor valószínûleg sokáig próbálkozott az átharapásával.

De mi lehet egyáltalán ez a rágószerû izé?
Késemmel felesleges lenne nekiállnom a szabadításnak, az esetlen próbálkozásommal csak feldühíteném a nagymacskát. A Szent Sivatagi Elválasztónak nem jelentene gondot semmilyen anyag, de azt Glennek ajándékoztam a Szent Sivatagi Védelmezõvel egyetemben, mert úgy gondoltam, hogy szüksége lesz rájuk Alydoniában.

A közelben csak kövek, fûcsomók, semmi használható.
Nincs mit tenni, várni kell. Hátha eszembe jut valami.

Kis idõ múlva a macska megnyugszik a jelenlétemben és elalszik. A távolból más oroszlánok bömbölése hallatszik, de nem ébred fel rá, csak a fülét mozgatja.
Majd dörögni kezd az ég és elered az esõ.
Az egyik hangosabb égzengésre a mantikor felébred és õ is bömbölni kezd.
Kicsit félrehúzódok, hogy ne süketüljek meg és ekkor remegni kezd a föld.

Az amúgy is repedezett talajban morajló hang kíséretében még nagyobb repedések keletkeznek, és egy ponton kipúposodik a föld. Hátrálva figyelem, ahogy a kis dombocska növekszik, és végül valami hatalmas szõrös izé áttöri a földkérget. A hosszúkás, szelvényes test végén szemek és rágók találhatók.
A mantikor a jelenségtõl rémülten annyira hátrahúzódik, amennyire csak béklyója engedi.
Végül az óriáshernyó teljes tizennyolcméteres terjedelmével elõgyûrûzik a felszínre. Teste hullámzik, ahogy cseréli az oxigént. Nyilván nagy utat tett meg és kimerült.

A lény felém fordul és meglepetésemre mély, emberi hang hagyja el a szájnyílását, ahogy lassan beszélni kezd hozzám:

- Lám eljöttél, vándor. Hívtalak és itt vagy. Köszönöm neked.
Kénytelen voltam segítséget kérni tõled, mert már régóta szenvedek és a többi hernyó nem tudott gyógyulást hozni számomra.
Lassan már az idejét sem tudom, hogy mióta gyötör az éhség. Szinte már nem is emlékszem olyan alkalomra, hogy nem voltam éhes. Ez az utóbbi idõben pedig csak egyre fokozódott. Néha annyira éhes vagyok, hogy az egész világ megszûnik körülöttem, és csak az éhség létezik egymagában. Most már mindenki fél tõlem és menekül elõlem. A legszörnyûbb az egészben pedig az, hogy minél többet eszek, annál éhesebb leszek. Nézd meg már mekkora vagyok!

A mély hang kétségbeesésbe fordul, én pedig megsajnálom ezt a szerencsétlen teremtményt, mert annyira emlékeztet régi önmagamra. Összeszedem gondolataimat és válaszra nyitom a számat:

- A többi hernyó nem tud segíteni rajtad. Te elérted azt a szintet, ahonnan már hernyóként nincs lehetõséged továbbfejlõdni. Pillangóvá kell válnod.
Biztosan láttál már ilyen lényeket. Nagy színes szárnyuk van és az égen röpködnek. Virágok nektárjával táplálkoznak, rengeteget szerelmeskednek és mindig jó kedvük van.
Sok hernyó soha nem válik pillangóvá, mert beletörõdnek a hernyó-létbe. Õk megelégszenek a pillangókról szóló mesékkel, és azokkal a szavakkal, amik állítólag pillangóktól származnak, mégis más hernyók mondják el nekik. Néha láthatsz pillangókat, ahogy az égen szállnak, néha pedig egészen a közelükbe is kerülhetsz. Megfigyelheted õket és beszélgethetsz velük. Mindegyiknek van valami egyedi, különleges tulajdonsága, ami miatt pillangóvá változott, és neked erre kell figyelned. Soha ne keverd össze az erényeiket a hibáikkal. Az elõbbiek elsajátításával te is pillangóvá válhatsz, az utóbbiak azonban csak a saját hernyó-örökségük.
Ne ijedj meg attól, hogy te ilyen sokáig voltál hernyó alakban. Az a hatalmas mennyiségû tudás és táplálék, amit magadba gyûjtöttél, csak segíteni fog tündöklõ pillangó-életed során. A többi hernyót pedig mindig segítsed, mert belõlük lesznek a jövõ pillangói.

A lény szemeibe a megértés fénye költözik. A távoli horizontra bámul, és tudom, hogy a jövõbe lát. Pár percig ebben a meredt helyzetben van, majd gyorsan a mantikorhoz fordul és rágóival egy pillanat alatt átvágja a ragacsos fehér anyagot, ami a fához szegezte. A szárnyas oroszlán rémült kismacskaként rohan el, vissza se nézve a múltbéli terror helyszínére.

Végül a hernyó ismét rámnéz, de már nincs szüksége szavakra. Lassan befúrja magát a földbe, ahonnan jött, és eltûnik a szemem elõl.

Megnyugodva állok a kiszáradt fa mellett. Az esõ lassan eláll, és a felszakadozó felhõk mögül újra elõbukkan a Nap."