Irma itt lakott a házban, fenn a kilencedik emeleten. Felette nem lakott senki, csak a jóisten az égben. Öreglány volt: egyedül élt. Élete szürke, egyhangú és semmitmondó. Tulajdonképpen hatvanhét éves koráig nem történt vele semmi különös. Akkor aztán történt valami: Irma meghalt.
Halála éppoly csöndes és észrevétlen volt, mint élete. Nem maradt más utána, csak a macskák. Hogy volt-e családja, rokonai? Ki tudja azt? Megsiratta-e valaki a macskákon kívül? Senki... A macskák viszont nem tudnak beszélni, csak sírni, sírni... keservesen!
Irma alacsony, tömzsi, húsos, lóarcú, dülledt szemű nő volt. Egyáltalán nem lehetett rá mondani, hogy kellemes jelenség. Beszéd közben durva, eres kezeivel folyton hadonászott. Vastag, lefittyedő lilás ajkai között állandóan ott remegett egy félig szívott Kossuth. Szögletes, előreugró álla, kidülledt, táskás szeme, jámbor, jóságos, öreg kancára emlékeztette az embert. Irma nem barátkozott a házban senkivel, egyedül hozzám járt le menetrendszerűen, esténként vacsoraidőben. Rokonszenvét és kölcsönös szimpátiánkat egymás iránt a macskákhoz való vonzódásunk plántálta: mindketten imádtuk a macskákat.
Esténként halk kopogással jelezte az ajtómon, hogy jönnek. Mindig valamelyik macskával jött. Beengedtem őket, leült az asztal végére, eres, remegő kezével előhalászta kopott otthonkája zsebéből a cigarettásdobozt, lila ajkai közé erőltette, s másik kezével a gyufásdobozt fogva, ügyesen kipöckölt egy gyufaszálat, s karomszerű ujjaival szorítva végighúzta a doboz oldalán. Ámulva néztem a rágyújtási szertartást.
Aztán kitöltöttem az elmaradhatatlan kávét, leültem vele szembe, és jóízű tereferébe fogtunk. A macska az asztalon végigheveredve, elnyúlva hallgatta eszmecserénket. Terítékre kerültek a napi történések, munkahelyi pletykák és a világ dolgai... Irma sose panaszkodott. Hatvanhét évesen is eljárt dolgozni volt munkahelyére – csapos volt egy bisztróban harmincöt éven át –, most mint vécésnéni kereste meg a nyugdíjkiegészítést. Olyan jóízűen senki nem tudta elmesélni a világ napi dolgait, mint Irma, s olyan jóízűen nem tudtam kacagni senkivel sem, mint ővele.
Hobbija a macska volt. Öregségére egyre több macskával vette magát körbe, s bizony a macskáknak az ellátása sokba került. Na, azért vállalta el a vécésséget is. Irma úgy hozzánőtt a panelház miliőjéhez, mint Pesten a viceházmester. Megöntözte a virágaimat, kivette az újságaimat, leveleimet, ha elutaztam, be is vásárolt, mire hazajöttem..., szóval amolyan bizalmi személyi státuszt töltött be nálam. Este addig nem tettem oda a kávét, míg Irma meg nem jött. Istenem, szentségtörés lett volna nélküle megkávézni, s a tv-híradót egyedül nézni, hiszen nekem sem volt senkim, így legalább megtárgyalhattuk az eseményeket melegében...
A múlt héten kedden este hiába vártam a kaparászást. Irma nem jött. Múlt az idő, csak nem jött. Volt már máskor is, hogy egy-két napra bennmaradt túlórázni, ha rendezvény volt a bisztróban, így napirendre tértem a dolog felett.
De amikor már pénteken sem jelentkezett, kezdtem aggódni. Felmentem, bekopogtam, nem jött ajtót nyitni. Viszont bentről éktelen macskasírást hallottam. Rosszat sejtve mentem le a tartalék kulcsért, tudniillik nálam is volt Irmához kulcs, meg nála is hozzám, ha valamelyikünk elutazna, arra az esetre.
Benyitok, benézek a nagyszobába s iszonyú látvány tárult szemem elé: Irma meghalt. Ült a szoba közepén a hatalmas karosszékben, feje hátrabicsaklott, jóságos lóarca mosolyra nyílva, lila ajkai kitárva, alsó ajkához odaragadva egy félig szívott Kossuth... Vállain éhes macskák civakodtak, s hegyes fogaikkal kikezdték Irma szürke arcát.
Irma meghalt. Halála nem tűnt fel senkinek, nem kereste, nem siratta senki. Csak a macskák sírtak keservesen.
Egy ember meghalt, s nem hiányzott senkinek.