Bár még életem delén, sikereim csúcspontján vagyok, s úgy érzem enyém a világ, mégis néha borzongva fut át rajtam az elmúlás gondolata. Viszolyogva gondolok arra, hogy aszott csontvázként, bűzlő, rothadó sejttömegként kell iszonyú szenvedések árán kimúlnom ebből a földi világból. Elutasítom az ilyen halált. Nem utasítom azonban el a természetes, az emberi kor végső határán jövő megváltó elszenderülést, a klasszikusan szép halált, mert természetes.
Lázadok azonban az rák, az AIDS és még más gyógyíthatatlan betegség, akár az Alzheimer kór által eleve halálra ítéltetés megváltozhatatlan tényét nem elfogadók, az ezt tagadók, az önámítás és a nyilvánvalóan menthetetlen szellemi és fizikai roncs akarata ellenére való életben tartása ellen.
Az orvos kötelessége az életben tartás és a szenvedés megkönnyítése, csillapítása. Ezt elismerem, de nem mindenáron, akár a kór által halálra ítéltetett akarata ellenére, vagy tudatának beszűkülése, öntudatlan állapota miatti életben tartása ellen.
Kegyetlen és megalázó dolognak tartom, amikor a teljesen magatehetetlen embert csövekre és gépekre kapcsolva hosszú ideig életben tartják álhumanizmusból, számításból, anyagi haszonszerzés reményében. Felháborítónak tartom, amikor bekómázott, szellemileg kihunyt egyéneket tartanak életben éveken, évtizedeken keresztül! Miért? Mi értelme ennek?
Elszomorító látvány a halálba indulók kórterme, az elfekvők látványa. Nem gondolnak bele az élők, hogy milyen lelki válságot, lelki szenvedést okoznak annak a gyógyíthatatlan betegnek, akit a halálba induló páriák közé löknek, várni a halált.
Én emberhez méltóan akarok meghalni. Engedtessék meg nekem, felnőtt embernek, hogy önmagam válasszam meg élettől való megválásom időpontját és módját. Engedjék meg nekem, hogy úgy haljak meg, hogy jó szívvel, s ne borzongva idézzék fel arcomat, ha nevem megemlítik társalgás közben. Engedjék meg nekem, hogy ha tudom, s nem hazudnak szemembe az orvosok, s megmondják: uram Önnek van még 3 hónapja, elrendezzem magam körül kis világomat. Elbúcsúzzam szeretteimtől, a földtől, a virágoktól, a naptól, kedves cicámtól, madaramtól, kutyámtól... engedjék ezt meg nekem!
Nem kérek sokat, csak azt, ami egy embernek kijár. Nem követelek kincseket, palotát, uralmat mások felett. Azt kérem csupán, hogy engedjenek, ha eljő az ideje, méltóan, ünnepélyesen meghalni.
Úgy képzelem el majd a halálom, hogy magam köré gyűjtve egy utolsó beszélgetésre állataimat, egy utolsó meghitt ünnepséggel elbúcsúzva mindenkitől, elrendezve földi dolgaimat, lélekben megnyugodva búcsúzunk el. Készüljön erről fotó, video, és aztán hagyjanak magamra. És ekkor bevehessem az elizium pirulát, s békésen álomra hajtsam fejemet, mint máskor is tettem... S reggel már máshol ébredek, fenn a kék levegő égben, s boldog mosollyal szemlélem ezt a vergődő világot.
Ez az akaratom. És milyen jogon tart rám igényt egy állam a fogantatásom pillanatától, mint gazda a kisborjúra. Nem elég, hogy hasznot hajtok születésemmel az orvosoknak, munkámmal az államnak, háborúban vágóhídra hajtanak valamilyen eszme nevével, s parancsára, még a halálomból is más parancsoljon, más húzzon hasznot testem élőhalottként feloszlásából...
Nem akarok gépeken, csövekkel orromban, karomban, fülemben vegetálni!
Én elhiszem azt, hogy a sok drága eszköznek amortizálódni kell, az intenzív akkor hozza a legtöbb hasznot, ha teli van, az orvosoknak is jobb, ha minél több a privát beteg, hiszen ez a kenyerük...
De könyörgöm, egy testem van és egy lelkem! Hagyják azt meg nekem. Ne vegye el testemet intézmény, lelkemet az egyház.
Könyörgöm, hagyjanak méltóságom teljében meghalni!
Mindezeket egy könyv kapcsán írtam le. Az egész világon hódít Derek Humphry Eltávozás c. könyve. Ebben az önként választott halálról ír.
"– Azt akarom kifejteni: törődj másokkal s távozz úgy, hogy vigyázol a saját éltedre, és mások érzelmeire –" mondja Humphry. Egy 1990-es Gallup intézeti felmérés szerint az amerikaiaknak 84 %-a azt vallja, hogy ha nem lenne remény, akkor ragaszkodnának ahhoz, hogy hagyják abba a kezelést.
Valószínűleg Washington államban törvényesítik az euthanáziát. Élő végrendeletet lehet hozni a család, ügyvéd és orvos jelenlétében arra az esetre, ha már nem tudjuk megmondani, hogy mit akarunk. Megszabhatjuk, hogy kapcsolják ki az életben tartó gépeket, vagy pedig más módon vessenek véget a földi létnek.
Egészségügyi megbízottként: Kijelölhető egy barát vagy családtag, aki helyettünk intézkedik.
Igen, a világ több országában már foglalkoznak evvel a témával. Addig rabszolgák vagyunk, tárgybábu, hús és vér az állam és az orvosok kezében, amíg nem történik meg az ember felszabadítása.