Még fogja Isten azt a hiányzó
láncszemet, amely sorsunkból
ellopta a véghezvitt dolgok
nyugalmát
Fürdetem lelkem itt, a Csend
és feledés Centrumában, amíg
tudásom egyszer elnyeri végső
jutalmát
Visszahullani Isten élő, meleg
tenyerébe, óh, mennyire
szeretném
nyugtázni ezt a hulló csillagot
Dajkáltam eleget, bár feledném
minden fény nélküli, szürke
napot
A tájban minden a helyén van
a kispad, fenyő, halastó és a
kerti szék
Összerakom lassan én is magam
ha majd nem fáj annyira itt bent
ez a gazdátlan, kongó üresség...