Egy vízcsepp zuhan lefelé éppen.
Szabadon, sebesen és szépen.
Fény szúrja át a színek tőreivel,
Mibe beleremeg egész felszínével.

Hullámzik; a fény csak simogatja,
Mert ő az, aki a fűszállat is lehajtja,
De most zuhan. A fűszáll ledobta;
S alant mi várja? Senki nem mondta.

Zuhan, mert mást nem tehet.
Talán ha leér, bárhová elmehet!
Odalenn tán' valami csoda várja,
Ahol mindenki a maga útját járja.

Ott nincsen tűző nap, mely éget;
Nem jelent semmit, csak véget!
Talán. Nem látja, mi van arra,
Sem azt, mit rejt a tenger túlpartja.

Inkább zuhan, s nem harcol ellene.
Nem vár semmit, mi neki kellene.
Amit akar, úgysem kapja meg,
Hát csak zuhan, s nem remeg.

Tudja, hogy nincs mitől félnie.
Érezte, közel már... meg kell érkeznie.
Akkor beleesett egy pocsolyába,
Hol ezernyi másik csepp várta!