Egyik éjjel hazafelé poroszkálva az úton nagy fényességre lettem figyelmes. A fény közelebb jött, majd légpárnáin lebegve leereszkedett, és megállt a gabonatábla felett.
Szabályos több száz méteres körben, az óramutató járásával egyirányban, körkörösen lesimította, valósággal lefektette az érőben lévő gabonaszárakat.
Döbbenten álltam meg kocsimmal, és kiszállva egy hatalmas, útszéli nyárfa oltalmába húzódva figyeltem a fejleményeket. A gépből kis, zöld emberkék szálltak ki, s a levegőben röpködve, a hátukon lévő permetezőgép-szerűségből befújták a gabonatáblát ... Mikor végeztek a munkával, visszaröppentek az ufóhoz és beszálltak. Az egyiknek elromlott valami a hajtószerkezetében, így nem tudott a gépbe beszállni, s az odvas fa mellé húzódott, bevárni a szerelőufó megérkezését. Az ufó közben nagy fényesség közepette elrepült.
A kis ufó-emberke ottmaradt mellettem, és a fa tövében üldögélve szóba elegyedtünk.
– Hát ti mit ügyködtök nálunk? – kérdeztem, mintha mi sem lenne természetesebb, minthogy az ufonauta perfekt magyar. Legnagyobb megdöbbenésemre magyarul válaszolt.
– Jöttünk nektek segíteni.
– Miben? – kérdeztem döbbenten.
– Segíteni megszervezni az életeteket.
– Miért, nem volt eddig is eléggé megszervezve?
– De, túl volt szervezve. Ezt a gubancot akarjuk most kibogozni.
– S minek a permetezés?
– Ó, a permetezés csak egy a sok mód közül. Tudod, a gabonába bepermetezünk egy fluidumot, s a nép elfogyasztja a belőle készült kenyérrel. És ha a nép megeszi a kenyeret, akkor az emberek különbözőképpen fognak világítani.
– Aha, értem, azazhogy nem értem; mit csinálunk?
– Jól hallottad, világítani fogtok. Akik a múltban sötét bűnöket követtek el, azok feketén fognak fluoreszkálni. Akik ezekhez a bűnökhöz az écát adták, azok vörösen villognak, mint a stoplámpa.
– Mi ebben a ráció? – kérdeztem bambán.
– Jaj, mi lenne!? Hát így ezek az emberek meg lesznek jelölve, és nem lehet őket beválasztani közjogi méltóságba.
– És mit érünk el vele, ha kigolyózzuk őket?
– Na ez az. Erkölcsi sikert. Még egyszer nem okozhatnak kárt ebben az országban.
– Nemes dolog, de félmunkát végeztek, ufó barátaim.
– Miért?
– Nem tudnátok egy olyan szert a levegőbe fecskendezni, ami a csótányokat, patkányokat és a kóklereket is megvilágítaná?
– Nem akartok, ti emberek, túl sokat? – kérdezte az ufó.
– Nézd, ufókám; ha lúd, legyen kövér.
– Na, rendben van, majd szólok a főnöknek, hogy keverjen ki valamit, valami speciálisat nektek.
– Aztán mondjad csak ember, mit tesztek azokkal, akikről kiderül, hogy kóklerek, csótányok meg patkányok...
– Hát nagy a világ, elküldjük őket segélycsomagban Amerikának!
– Miért pont Amerikának?
– Hát gondoltam, hadd tudják meg ők is a magyarok istenét... Ha ott, azon a kitűnő táptalajon elszaporodnának ezek a mi kókler magyarjaink, akkor talán pár év múlva Amerika kuncsorogna nálunk egy kis segélyért...
– Ilyen egyszerű lenne az egész? – kérdezte ámulva az ufó.
– Hát persze, te bikfic. Nem tudod te, milyen a magyar.
– Milyen?
– A magyar az olyan, hogy kéri az Urat, küldjön már egy jó kiadós esőt, mert kiszáradt a veteménye. Megjön az eső.
– És akkor mit csinál?
– Akkor meg azon sopánkodik, hogy jó volt az eső, örül, hogy a veteménye szépen fejlődik, csak az a baj, hogy a szomszédnál is esett...
– Értem, ezért külditek el Amerikának hálából a kóklereket, hadd tegyék tönkre a kapitalizmust.
Erre mondják: okos.