Haláleset általában baj, bánat, szomorúság, még ha a másvilágra eltávozott egyes ismerősei, rokonai örülnek is ilyenkor. Ám utóbbiak is szánalmat színlelnek, mivel a társadalom, mint annyi mindennel, a halállal kapcsolatban is kötelezővé tette a képmutatást. Szegény Halált egyszerre tisztelik, és ugyakkor nevetségessé is teszik, tragikomédiává.
Biztosan lenézően néznek majd rám egyes olvasók, mivel bevallom: nem szeretem ezt a műfajt, a tragikomédiát. Egy színmű vagy legyen tragédia, akkor, ha úgy vélem: elég tragédiát látok a világban, vagy saját bőrömön, nem nézem meg a "világot jelentő deszkákon". Ha meg nem akar tragédia lenni, akkor legyen komédia, ez esetben megnézném, de mégsem nézem meg: a Hungarian televízió elég komédiát mutat be a Hungarian életből, meg a nagyvilágból, a "világot jelentő képernyőn". Sokszor kutyakomédiát, melyhez a derék négylábú ugatósnak semmi köze.
A halál kedvenc résztémája a népmeséknek, jogosan, hiszen egy-egy ember, segítőivel, olykor egész népeket kiirtatott, kiirtat a Halállal. A "halál fia" azonnali megöléssel való rémisztgetés, azonban valójában csúnya feltételezés, mert azt állítja: a Halál saját fiával rosszabul bánik, mint bárki mással. A "halálnak halálával halsz" is népmesei fenyegetés, első pillanatra kicsit népcsacskaságnak tűnik, hiszen a Halál sohasem hal meg, annak halálával fenyegetni valójában az élettel való fenyegetést jelenti, ám, ha tovább gondolkozunk, rájövünk: inkább népbölcsesség. Mi lehetne olykor nagyobb fenyegetés, mint az élet?!
A Halálról éppen annyit tudunk, mint fán lakozó, vagy arról éppen lemászott őseink: abszolúte semmit, de azt relatíve nagyon. E semmi alapján a Halál olykor isten, olykor rabszolga /egy-egy népvezér iszonyú sok embert pusztíttatott, puszttítat el vele saját történelmi dicsőségére!/, máskor korrupcióra gyanús főhivatalnok-demokrata /mindenkit elvisz, de a szegényeket általában sokkal hamarabb, mint a gazdagokat/, megint máskor zenebohócok cégére. Utóbbi esetben érdekes csontkoponyáját belülről meg is világítják, hogy jobban mutassa a Hungarian /és nagyvilági/ sötétséget.
Én a Halálban a Főtudóst tisztelem. "Hol volt Manci tegnap, ha nem jött el a randevúra?" - kérdezték az egyik ifjoncot, Pistát, aki, Manci tegnapi hollétéről mit sem sejtvén, bosszúsan rávágta: "Tudja a halál!" Homályban maradt ugyan, hogy a Halál, aki tegnap nem is látta Mancit /Manci, a Pistával megbeszélt időpontban, de merőben más helyen, Ferkóval találkozott/, tényleg tudta-e a történet ilyetén való pálfordulását. Engem a Halál főtudósi ismereteiből inkább a nagy filozófiai kérdésekre adott válaszai érdekelnének.
A Halál olykor - persze, merő piárkodásból-betyárkodásból! - karitatív akciókban is részt vesz. Egyik ilyen tettét a Nagy Hungarian Költő is megörökítette versében, amikor így írt:
"...kinek kedvéért a halál / öles kondérban főz babot - / hejh burzsoá! hejh proletár! / én, József Attila, itt vagyok!". A szép versből ma is nagyon aktuális a "hejh!", annak nem ártott az Idő vasfoga /egyelőre/, de még a rendszerlóváltás sem.
A közmondás szerint "halál ellen nincs orvosság". Megjegyzem: az ellen nincs, de a túl korai halál ellen volna, ám ez nem kell sem a Hungarian népnek /amely szenvedélyesen szereti tönkretenni saját egészségét/, sem a Hungarian Államnak /amely a népet hathatósan segíti utóbbi, zárójelben jelzett tevékenységben, mivel még nem jött rá, hogy nép nélkül Állam sincsen/. Egyébként, ha volna orvosság halál ellen, azt a Hungarian Társadalombiztosítás, szerintem, úgysem támogatná, így kis-, közép-, valamint nagynyugdíjas nem tudná megfizetni, de még a minimálbéresek sem, legfeljebb egy egészen másik minimumért felbéreltek.
A Halált több klasszikus költő, író vallotta rokonának, így a Hungarian Ady Endre is, többek között A halál rokona c. versében:
"Én a Halál rokona vagyok, / Szeretem a tűnő szerelmet, / Szeretem megcsókolni azt, / Aki elmegy." Nos, én nem látom eléggé megalapozottnak a Költő rokoni kapcsolatát a Halállal, hiszen a "tűnő szeretet" szeretése, meg az elmenő csókolgatása utáni vágyból önmagában még nem következik ez a rokonság. Gondoljunk arra: hány öntelt Hungarian szeret tízparancsolgatni /ezerszeresen is!/, - ebből talán arra lehet következtetni, hogy az Isten rokonai?! Nem mindenki Isten, aki annak képzeli magát!
Különben Adyt megértem, én is megcsókoltam volna azt a vendéget, aki múltkor ott ült a nyakamon, örömömben, ha elmegy, különösen, hogy az iránta való szerelem már tíz perc múlva eltűnt költői szívemből. /Ám ő nem tűnt el, sem az "óra" szóra, sem a "Hát, akkor ezt megbeszéltük!" jelzőmondat hatására, sőt, még Ady fentebbi versidézetére sem./
A napokban újra eltűnődtem Ady Halál-rokonságán. Rájöttem: igazat írt, mégiscsak a Halál rokona, hiszen bizonyos esetekben csak rokon írhat ilyen kedves szavakat rokonról, mint amilyeneket Ő írt a Halálról "A menekülő élet" c. versében: "apró vérfolt", "rosszul járó óra", "Téli bolond, pojáca / És mindig csak semmiség...", "kis kiszolgálókártya", "apró szolga", az illetékes jellemzésverszak végén pedig összegezte: "Ez a semmi: a Halál." Hát e végkövetkeztetésre, pestiesen, azt szokták mondani /de talán már vidékiesen is/: "Nem semmi!".
Hát nem is. Nem semmi, még ha Ady Endre másképpen vélekedik is e Rokonáról. Sokat lehetne tanulni a Haláltól!
Akár azt is meglehetne tanulni Tőle, hogy miként kellene élni.
No, itt abbahagyom, mert megint kitört belőlem az a kiirthatatlan jóindulat-jóakarat! Ki akar valóban tanulni múltból, jelenből, kisvilágból, nagyvilágból, mások kárából, mások sikeréből ezen az olykor egekig lelkesedő, zászlókat lobogtató, fennkölten primitív Nagyonkismagyarországon?! Valóban tanulni senki, de nagy hordókról, szónokként, lelkesítőn tanulásról, Tudásról szavalni annyian, de annyian!