Az öregember, mint vedlett, beteg lipántos madár vánszorgott le a közértbe. Remegő kezének horgas ujjai karomként szorították a kosztól szutykos vászon bevásárlószatyrot. A szatyorban, a hajnalban kukákból begyűjtött üres üvegek társaságában szenvedett, zsírtól feketéllő, valaha szebb napokat látott lapos buksza lapult. A fejére húzott, kukában talált kötött jumbósapka komikussá tette hosszú, inas nyakán kókadozó zanzafejét. Feketére cserzett arcából erőszakosan ugrott elő négyszögletes álla és karvalyorra, melyeket a keresztben húzódó lilásfekete ajkak keserű vonala osztott ketté. A testét takaró, valaha jobb napokat látott lódenkabát derekát madzaggal kötötte össze, mint a ferences barátok.
Hajlott háttal, megtört derékkal ballagott a közértbe vivő gyalogúton. Gondolatai messze jártak. Keshedt tüdejébe sivítva tódult be a friss karácsonyi levegő, hogy orrlyukain bűzös páraként kicsapódva lehelje bele a világba: „Nézzétek, mivé lett a világ? Ím, itt jő a hajdan délceg vasmunkás, a szocialista munka hőse!”
Szemei bepárásodtak, agyát megülte a köd, és a rövidke úton felrémlett előtte a múlt.
Látta, amint a fiatal, romokban heverő országot a saját két kezével építette. Épített házakat a hazának, hidat a hídverő Gerőnek, s az ötvenes évek legelején a híres Szász Tóni brigádjában a semmiből húzta fel büszke Sztálinváros gőgös, nagy falait. Munkát talált, lakást kapott, és asszonyra lelt a szocialista városban. Négy gyermeket nemzett a hazának. Becsületes, együgyű munkásként, mint darukötöző dolgozott le egy életet a két kezével épített vasgyárban. Az évek teltek. A gyerekek megnőttek, s kirepültek a házból. Mindegyik családot alapított, s élték saját életüket, vergődtek a taposómalomban, s szülték a hazának a proligyerekeket. A napi gondok megszürkítették életüket, a létért folyó állandó harc, az életszínvonal megtartása egyre nagyobb nehézségeket okozott nekik. Aztán a gyerekek gyerekei is kirepültek.
Hetvennyolc éves volt, amikor meghalt az asszony, élete hű párja. Pár éve történt, hogy a nagyobbik fia rábeszélte: költözzenek össze, megkapja a kisszobát, az ő lakásába meg mennének a lányáék a három gyerekkel. Összeköltöztek. Két éve hirtelen meghalt a fia, a menye összeállt egy részeges kazánkováccsal, ő pedig, mivel nem volt maradása, bement az aggok házába.
Tulajdonképpen az aggok házában jó. Van egy ágya, egy éjjeliszekrénye, egy falipolca. Ami kevés személyes holmija van, elfér. Nyugdíját leadja a gondnokságon. Némi zsebpénzt visszakap belőle. Minek? Mire költse? Hiszen étele megvan, szállása úgyszintén. A ruha meg? Minek? Amiben eltemetik, megvan. A többi? Kerül innen-onnan egy vedlett ruhadarab. A többiekkel jól megvan. Heten vannak egy szobában. Csupa férfiak. Esténként egy a beszéd, a régi idők emlegetése. A sarokban snapszeroznak a zsíros, kopott kártyalapokkal. Van, aki szundikál. A tv-ből csak a híradót nézik meg, aztán elcsoszognak a szobáikba.
Életük csupán vegetálás, a megváltó szép halálra való várakozás. Életüknek lángja kifogyott, munkaerejüket felfalta Moloch, elégtek a nagy lángolásban, s mint kiégett füstös kályhacső, tüdőbajosan krákogják bele a világba véleményüket a sorsról, jelenről ... és a jobb jövőt emlegető honatyák optimista nyilatkozatait hallgatva, borostáikba dörmögve legyintenek.
Egy üveg bort vásárolt, a szentestét meghittebbé tenni. Gondolta, vacsora után megisszák szobatársaival, s karácsonyi énekeket énekelve dicsérik az Urat. Horkolással szálltak a mennyországba. Csak neki nem jött álom a szemére. Nesztelenül felöltözött, és kiosont az aggok házából. Elindult a felső Duna-part sétánya felé. Egy lélek sem járt az utcákon. Halk zsongásban, nesztelenül szállingózott a hó. A Duna-partra érve megkapaszkodott a korlátban, és elnézte a vízen himbálódzó uszályok fényeit. Majd jobbra fordulva, a tüzet okádó nagykohó sziluettjébe bámult, ahol Moloch kiszívta munkaerejét ... agyát egyre jobban megülte a tompa fájdalom, az egyedüllét, a semmirevalóság érzete. Tudta, hogy ő és társai csak kenyérpusztítók, hiszen nem hajtanak már hasznot az új rend építőinek. Kerékkötők a vadkapitalizmus ifjú titánjainak robogó szekerén. Egy pillanatra átfutott az agyán a gondolat, hogy egy mozdulattal átveti magát a korláton. Nem fáj, csak pár perces zuhanás a semmibe, a hatalmas folyó lágy karjaiban Kháron ladikján az örök békesség honába evezhet... csak egy mozdulat, csak egy mozdulat: kalapált a fülébe.
Aztán hirtelen egy halk, vékony miákolás törte meg a baljóslatú csendet. Egy tigrisbundájú kis kandúr termett elő hirtelen a semmiből, s hozzádörgölődve kérte, fogadná barátságába. Az öreg lehajolt, karvalyujjaival vaksin kitapogatta a lábaihoz dörgölődző kis állatot és végigsimított bundácskáján.
– Hát, te ki vagy? – kérdezte a hirtelen dorombolni kezdő kölyökmacskát, s felemelve, borostás arcához szorította. A fülébe doboló harsány dorombolás az életbe hozta vissza a már félúton levőt.
– Gyere te szegény, gyere, még megfagysz nekem itt! – mondta, s egy padot keresve leült a macskával. A kis állat, pofácskáját a borostás archoz dörgölve, igyekezett jókedvre hangolni a halálba igyekvőt. Az öregembernek mosoly futott át keserű arcán. S míg tenyerét az ölében doromboló kis állaton nyugtatta, teste és lelke átvette az állat békés dorombolását. Szemeit lehunyta, árfutott előtte az élete, a fiatalság, a jó és csakis az a kevéske jó, ami volt... aztán elálmosodva megjelent előtte egy tűzgolyó, és egyre jobban közeledett hozzá, majd szép lassan besötétedett agyában. Eszmélete kihunyt, és halálos álomba zuhant.
S míg ő az elíziumi mezőkön járt, s lelke már az Úr előtt kért bebocsátást, Szent Péter mély, dörgő hangon rákérdezett:
– Mi jót tettél azonkívül, hogy élted az életed?
– Dolgoztam becsületesen, uram.
– Nem elég.
– Négy gyermeket nemzettem, s becsülettel felneveltem.
– Kötelességed volt.
– Építettem a szocializmust.
– Dugába dőlt, fiam. Hiába dolgoztál egy életen át, munkád gyümölcse semmit sem ér, tettél-e valami hasznosat hosszú életed alatt?
– Nyolcnavkét év munkája nem elég, uram?
– Kevés, a pokolba való beutalóra elég csupán.
– Uram – kiáltotta az öreg kétségbeesetten –, életem utolsó percében megmentettem saját testem melegével egy kis állatot a megfagyástól.
– Látod, a 82 évből ez a pár perc volt az, amiért érdemes volt élned; megmentettél egy életet, s lelked így a mennyországba kerül. Ez az én karácsonyi ajándékom, fiam.
– Köszönöm, uram! – sóhajtotta az öreg.
Másnap találtak rá a csonttá fagyott, padon ülő hullára az arra járók. Kopott szvettere alatt édes álomban doromboló kis tarka macska nyújtózkodott. A hulla borostás arcának néma szája mintha mosolyra húzódott volna... Neki jó: már semmi sem fáj.