Vád nélkül tekintek én már reád,
Nem hallhatod rongyolt szívem zaját.
Láncolt lelkem végre felszabadul,
S te nem ejtheted már soha rabul.

Megrettent a részeg gondolat,
Hogy nem tudjuk szeretni magunkat.
Hazug és mocskos ez az élet, s mi
Itt élünk ily beteg szívvel.

Nem szerethetlek, sőt magamat sem,
Mert sorsomat így írta meg Isten.
Maradok fájó szürkeségben,
S elveszek e sűrű, örök ködben.