Furcsa színe van az alkonyi égnek,
A messzeségben piros rózsák égnek,
Másik oldalán oson a szürkeség,
Keveredik a rózsa és szürke még
És elborítja az eget egészen,
A fény játékát álmodozva nézem.
Ameddig meg nem érkezik az est,
Az alkonyat egyszerre mesélni kezd.
Mesél, mint anyám a konyhában mesélt,
Az ebéd illata áradt szerte szét.
Én hallgattam anyámat, szájat tátva,
Később menni kellett az iskolába
És vége lett a konyhai meséknek
Nagy betűkkel jött helyettük az élet.
Felnőttem, elkezdődött az ifjúkor,
És egy barnahajú lány várt valahol.
Egy barnahajú lány, kit én is vártam
És a boldogságot benne megtaláltam.
Mindez már kilencven éves koromra,
Már úgy hangzik, mintha csak mese volna.
Mert ami volt, mára pusztán mese lett
És a szobára rátelepszik az est.
A barna lány meghalt, nincsen már sehol,
Már csak az urnában van fekete por.
És ez a vége az esti mesének.
Szép mese volt. A címe az, hogy élet.