A kis dunántúli dombok közé rejtett falun áthaladva mindig szembeötlik a patakpartra nyúló szélsõ házsor, az úgynevezett páskom egyik modernizált nádfedeles háza. Bár a kis ház kirí a falu mára már megszokott sátortetõs fazonházai közül, nem a ház különleges formája, hanem a hosszan elnyúló hatalmas kertben szénát és csutkaszárat ropogtató tarka kecskék és kis gidák látványa ragadott meg.
Gyermekkoromban nekünk is voltak kecskéink, és nagyon a szívünkhöz nõttek. Hej, de sok kecsketejet megittam kiskoromban, de sokat is ugrabugráltam a drága kis kecskegidákkal. Istenem, versenyt futottunk a gidákkal, a hajunk lobogott a szélben...
Egyik nap elhatároztam, hogy bemerészkedek a kecskefarmra, s egy kicsikét elszemlélõdöm a kecskék között. Már a bejutás sem volt egyszerû. A derék magasságig érõ palánkkerítés kapuját belülrõl egy hatalmas – Ujgur névre keresztelt –, hófehér komondor és egy kisebb, szintén hófehér pumi õrizte. Csengetésemre alacsony, törékeny fiatalasszony jött elõ, s belekapaszkodva a két fenevad szõribe, próbálta távoltartani õket tõlem, míg beosonok a házba.
A lakás egész földszinti tere egybeépített, mindenütt sima fapolcok, régi padlásokról mentett ládák, komódok, téglából rakott búbos kemence, rakott dikó, csergével leterítve. Igazán barátságos egy otthon. Jöttömre minden lyukból egy-egy kis lurkó: összesen négy, szaladt elõ, s elkerekedett szemmel bámulták az idegent. Hamarosan elõkerült a férj is. Ötven év körüli, feje tetején kopaszodó, pirospozsgás, bajszos, középtermetû ember. Hellyel kínáltak a kecskelábú asztalnál, elõkerült a házipálinka, kecskesajt, és beszélgetni kezdtünk.
– Mi járatban errefelé? – kérdezte huncut mosollyal a háziúr, Péter, bajsza alatt mosolyogva.
– Megmondom õszintén, azért merészkedtem bekéredzkedni, mert reméltem, hátha megkínál valaki egy kis kecskesajttal... – mondtam ravaszul.
– No, akkor jó helyre jött, és éppen jókor, mert most sajt is van, meg akarat is a kínálatra! – nevetett a fiatalasszony, Zsuzsa, s újabb pohárkával töltött. A pálinka megoldotta a nyelvemet. S kérdések özönét zúdítottam rájuk.
– Mióta van meg a farmjuk?
– Ó, csak két éve.
– És ez a gyönyörû ház? Istenem, úgy érzi magát benne az ember, mintha gyerekkora nagyapai tanyáján lenn! – mondtam ámulva.
– Az úgy volt, hogy mindketten munkanélküliek lettünk a városban. Férjem népmûvelõként tevékenykedett, én meg szövõnõként. Éltük a panelpatkányok életét, szültem az államnak a gyerekeket, amikor a rendszerváltás szépen, óvatosan kihúzta a lábunk alól a talajt. Elõször a szövödét számolták fel: úgy mondták, hogy privatizálják. Ez magyarra lefordítva azt jelentette, hogy elküldtek bennünket. Aztán a Mûvházat zárták be, mondván kommunista csökevény, nincs rá szükség. Egy polgári demokráciában nem kell a népet mûvelni, nem igényli... így tehát felmondtak Péternek is.
– Galádság! – fojtottam részvétemet egy újabb adag pálinkába. Az asszony így folytatta
– Péter idevalósi. Megvettük ezt a kertet, a rajta álló roggyant vityillóval. Eladtuk a városi panellakást, és felépítettük ezt a drága kis házikót. Két évig az istállóban laktunk, míg épült a ház, de túléltük.
– És a kecskék? Hogy kerültek a képbe?
– Hát azok úgy, hogy amikor leköltöztünk, kaptam ajándékba egy kis gödölyét húsvétra. Nem volt lelkem levágni. Felneveltem, bepároztattuk, s lett két kis gidája. Azokat sem volt szívünk levágni...
– És akkor vettünk hozzá még öt anyakecskét, s azok is leellettek. Most már harminchat anyakecskével gazdálkodunk, s jelenleg van 8 kis gödölyénk és kilenc gidánk... – teszi hozzá az ember.
– Istenem, ez egy egész kecskecsorda? – ámuldoztam. Ámulatomat látva, kitessékeltek a farmra. A farm hátul helyezkedett el a kert alsó traktusában. Állt az istállóból, egy nyitott pajtából, szénarakásból, csutkaszár-kúpokból és kifutóból. Idilli látványt nyújtott a harminchat anyakecske és a sok ugrándozó kis gida. Örömmel járattam a nyájon szemeimet, s lelki szemeim elõtt megjelent az egyre szaporodó nyáj tömege, s láttam magamat a kisgidákkal versenyt futni a szélben lobogó klottgatyában, mezítlábasan... Álmodozásomból Péter hangja térített vissza.
– Ötven az ideális anyaszám. Addig szaporítunk, utána levágásra kerülnek a gidák. Zsuzsa megtanult zsendicét, túrót, sajtot készíteni. Ebbõl fogunk megélni.
– S meg lehet?
– Nézze, ha már az állam eltaszított bennünket, nem érdekli, hogy a négy gyerekkel éhen döglünk-e, akkor valamibe kapaszkodni is kell. Tudja, erõs gyökere van ennek a mi népünknek, s a föld hátán is megél. Látja, amit kidobnak: csutkaszár, ízig, útszéli-, árokparti gaz, azt mind-mind idehordom. És ezek a kis drága jószágok hálásan fogadják, s még bennünket is eltartanak...
Gazon élünk uram, csutkaszáron és kecsketúrón, de kukázni és sírni, könyöradományért koldulni, azt soha! – veti fel a fejét büszkén Péter, s bajsza alatt hamiskásan elmosolyodik.