Feltöltve: 2006-04-01 07:31:04
Megtekintve: 8475
Uno indiánok
Közép-amerikai kalandozásaim során a minap eljutottam a Puno indiánok egyik szigetére. A karibi térség Panamához tartozó 49 lakott miniszigetén párszáz fõs eredeti népviseletet viselõ indián él természetes környezetben. Panama városból kis 6 személyes repülõgépeken viszik a turistákat a szigetek valamelyikére, eredeti (echte) indiánokat látni. A repülõk ötpercenként szállnak fel a turisták hadával. Kit ne vonzana a beígért látványosság, mely 20 perces romantikus repülés után megtekinthetõ. Kíváncsisággal és némi kétkedéssel szálltam be a repülõgépbe.
Gépünk némi zötykölõdés után a szigetcsoport egyetlen nagyobb szigetének hepehupás, gyepes kifutópályáján landolt. A kifutón – listákkal a kezükben – a szigetek helyi idegenvezetõi, amolyan népi ruhába bújtatott révkalauzai, várták a csoportjaikat, hogy elvezessék õket indiánnézõbe. Hatos csoportunkat motoros bárkába terelték, majd a vizet hatalmas zajjal hasítva, percek alatt kikötöttünk a nekünk kijelölt szigeten. A szigetet 26 indiáncsalád lakja. A mólón, egy cölöpökön álló stílszerû, pálmalevéllel mesterien fedett szálloda fogadta a vendégeket. A szálloda nyitott elõterében ácsolt bárpult, csapossal és lócák.
Megérkezésünk után rögtön az asztalhoz ültettek bennünket, és csodálatos népviseletbe öltözött asszonyok szolgálták fel számunkra a nagy látványossággal, nyílt tûzön készített villásreggelit. A reggeli után a falu megtekintésébe kezdtünk.
Megmondom õszintén, nekem, – aki May Károly könyveibõl ismertem az indiánokat – döbbenetes élményt nyújtott az orrperecükön átfúrt arany orrkarikát, csuklón és bokán nádfonatokat, arcukon harci jelekkel tetovált asszonyok, gyerekek és férfiak látványa. A falu egy kör alakú ledöngölt talajú fõtér köré csoportosuló, körkörösen elhelyezett totoranádból épített kör alakú kunyhókból állt. Középen a faluház helyezkedett el. A házak tetejét mesterien megfont pálmalevelekkel fedték. A ház belül két részre volt osztva. Egyik része, a nagyobb volt a lakótér, míg a másik a konyha. Élvezettel filmeztem le a körberakott, hosszú faágakból rakott nyílt tűz fölött három lábon elhelyezett cserépedényben való fõzést. Egy banya seprőfélével legyezte a lángokat, mint kovács a fújtatóval a faszénparazsat. Ahogy égett a gally, úgy tolta a földön sugárban elhelyezett ágakat a tűz felé. Praktikus, nem? A lakótérben mindenütt függőágyak. Bútorzat sehol. A némi ruházat és használati eszköz, ami tulajdonuk, kampóra aggatva a falon, vagy a tetõrõl lógtak le. Megdöbbenve konstatáltam, hogy mindenki: asszony, gyerek, ember a hûs, árnyékos kunyhóban, függõágyon himbálózva pihen, kézimunkázik, vagy éppen pipázik. Megirigyelve ténykedésüket, én is kipróbáltam a függõágyban való heverészést. És miután elhelyezkedtem benne, s a kellemes ringatózástól elandalodva elszenderedtem, felébredve nem akaródzott kiszállnom az elmés szerkezetbõl. Csodálatos érzés a semmittevés, a lágy ringatózás a hûs, szellõs totoranádból készült házikókban.
Most pedig beszéljünk arról, hogyan is kereszteltem én el ezeket a punochat unóknak? A dolog úgy történt, hogy kamerával a kezemben a házak között bóklászva igyekeztem a pompás népviseletbe öltözött embereket lekamerázni. Szomorúan tapasztaltam, hogy az asszonyok ilyenkor a fejükre borították szoknyáikat, a férfiak elfordultak, a gyerekek beszaladtak a kunyhóba. Nem tudván mire válni a dolgot arra gondoltam, hogy a vallásuk tiltja az arcuk lefényképezését, amikor felfigyeltem valamire. A fejükre húzott szoknyák alól kikandikálva mutatóujjukat a levegõbe bökve ezt kiáltották felém: Uno... Uno... –, gondoltam, valami varázslat lehet a rontó szellem, jelen esetben ellenem. Majd amikor értetlenül bámultam rájuk, magyarázatul hozzáfûzték: Uno Dollár!
Egy pillanat alatt megvilágosodott minden! Egy dollárért megengedik, hogy lefényképezzem õket, sõt két dollárért valamilyen produkciót is végeznek számomra, s három dollárért bemehetek a kunyhójukba belsõ felvételeket készíteni. Így aztán harminckét dollárom bánta az uno indiánok mindennapi életét bemutató húszperces filmem elkészültét. Amikor a dús és igen ízletes hal, rák és egyéb tengeri herkentyûkbõl elkészített echte indián ebéd és a tetemes csicsa elfogyasztása után, mint szárításra kiaggatott ruhák pihegtünk függõágyainkban, elméláztam.
Mennyire leleményesek ezek az Unók? Ezek igazi pénzemberek. Feltalálták, hogy mibõl lehet a legjobban pénzt csinálni: önmaguk mutogatásából. Annyira ráálltak erre az iparágra, hogy az egész népség egész nap heverészik, tesz-vesz, éli a mindennapi életét. Nem termel semmit, iparcikkeket nem állít elõ, iskolába nem járnak: minek? Õk aztán nem idegesítik magukat piac, áru, érték... konkurencia, csõd és egyéb hasztalan dolgokkal való foglalkozással. Õk csak élvezik az életet, élnek, szeretkeznek, szaporodnak, meghalnak, majd újraszületnek. A létfenntartásuk alapjául szolgáló pénzt uno dollárként megkeresik naponta, az ide tóduló turisták megfejésébõl.
A függõágyban ejtõzve arra gondoltam, milyen jó lenne, ha mi is be tudnánk ezt vezetni kies hazánkban. Képzeljék el, hogy csak heverésznénk, szeretkeznénk, dõzsölnénk, múlatnánk az idõt... nem kellene konkurenciaharccal, piackutatással, adókkal foglalkozni. Csak népi ruhákba, szûrökbe, bõgatyába öltözve idegenforgalmi látványosságként élni a mindennapi életet, s mutogatni magunkat a turistáknak. Nem is rossz ötlet...
Ahogy így elnézem a riasztó statisztikai adatokat: a munkanélküliek milliót megközelítõ számát, kezdem úgy érezni, hogy hamarosan elérkezik az idõ az echte Uno magyarság imágójának kialakítására.
Uno dollárért fogjuk mutogatni az impozáns, hatalmasra méretezett Országházunkat, benne a szócsépléssel hadakozó bölcs honatyákkal, kísértetként üresen álló, rozsdás gépekkel rakott gyárainkat, paneldzsungeleinket... Mi pedig cifraszûrben, bõgatyában, lyukas fenékkel ülünk nádkunyhóink elõtt a lócán, s sörös kancsóinkat emelgetve elelmélkedünk nemzetünk hajdanvolt nagyságáról, a magyarok hatalmas szürkeállomány-bázisáról... és csak ülünk, és iszunk, és elmélkedünk, hogy hogyan is másszunk ki a gödörbõl, de addig, amíg a Nyugat felé kinyújtott Uno dollárokért markunkba csurran-cseppen, addig a tettvágy lelohad... és turisták mindig lesznek és Uno dollárok is.
Látom, amint évszázadok múlva a panelházainkat belepi a gaz, benövi a dzsungel, és mi fûkunyhókban tengõdve áruljuk magunkat Uno dollárokért, mint rossz kurvák a testüket... Nem, nem akarom! Ne legyünk Uno magyarok! Hagyjuk meg ezt az indiánoknak!
Gépünk némi zötykölõdés után a szigetcsoport egyetlen nagyobb szigetének hepehupás, gyepes kifutópályáján landolt. A kifutón – listákkal a kezükben – a szigetek helyi idegenvezetõi, amolyan népi ruhába bújtatott révkalauzai, várták a csoportjaikat, hogy elvezessék õket indiánnézõbe. Hatos csoportunkat motoros bárkába terelték, majd a vizet hatalmas zajjal hasítva, percek alatt kikötöttünk a nekünk kijelölt szigeten. A szigetet 26 indiáncsalád lakja. A mólón, egy cölöpökön álló stílszerû, pálmalevéllel mesterien fedett szálloda fogadta a vendégeket. A szálloda nyitott elõterében ácsolt bárpult, csapossal és lócák.
Megérkezésünk után rögtön az asztalhoz ültettek bennünket, és csodálatos népviseletbe öltözött asszonyok szolgálták fel számunkra a nagy látványossággal, nyílt tûzön készített villásreggelit. A reggeli után a falu megtekintésébe kezdtünk.
Megmondom õszintén, nekem, – aki May Károly könyveibõl ismertem az indiánokat – döbbenetes élményt nyújtott az orrperecükön átfúrt arany orrkarikát, csuklón és bokán nádfonatokat, arcukon harci jelekkel tetovált asszonyok, gyerekek és férfiak látványa. A falu egy kör alakú ledöngölt talajú fõtér köré csoportosuló, körkörösen elhelyezett totoranádból épített kör alakú kunyhókból állt. Középen a faluház helyezkedett el. A házak tetejét mesterien megfont pálmalevelekkel fedték. A ház belül két részre volt osztva. Egyik része, a nagyobb volt a lakótér, míg a másik a konyha. Élvezettel filmeztem le a körberakott, hosszú faágakból rakott nyílt tűz fölött három lábon elhelyezett cserépedényben való fõzést. Egy banya seprőfélével legyezte a lángokat, mint kovács a fújtatóval a faszénparazsat. Ahogy égett a gally, úgy tolta a földön sugárban elhelyezett ágakat a tűz felé. Praktikus, nem? A lakótérben mindenütt függőágyak. Bútorzat sehol. A némi ruházat és használati eszköz, ami tulajdonuk, kampóra aggatva a falon, vagy a tetõrõl lógtak le. Megdöbbenve konstatáltam, hogy mindenki: asszony, gyerek, ember a hûs, árnyékos kunyhóban, függõágyon himbálózva pihen, kézimunkázik, vagy éppen pipázik. Megirigyelve ténykedésüket, én is kipróbáltam a függõágyban való heverészést. És miután elhelyezkedtem benne, s a kellemes ringatózástól elandalodva elszenderedtem, felébredve nem akaródzott kiszállnom az elmés szerkezetbõl. Csodálatos érzés a semmittevés, a lágy ringatózás a hûs, szellõs totoranádból készült házikókban.
Most pedig beszéljünk arról, hogyan is kereszteltem én el ezeket a punochat unóknak? A dolog úgy történt, hogy kamerával a kezemben a házak között bóklászva igyekeztem a pompás népviseletbe öltözött embereket lekamerázni. Szomorúan tapasztaltam, hogy az asszonyok ilyenkor a fejükre borították szoknyáikat, a férfiak elfordultak, a gyerekek beszaladtak a kunyhóba. Nem tudván mire válni a dolgot arra gondoltam, hogy a vallásuk tiltja az arcuk lefényképezését, amikor felfigyeltem valamire. A fejükre húzott szoknyák alól kikandikálva mutatóujjukat a levegõbe bökve ezt kiáltották felém: Uno... Uno... –, gondoltam, valami varázslat lehet a rontó szellem, jelen esetben ellenem. Majd amikor értetlenül bámultam rájuk, magyarázatul hozzáfûzték: Uno Dollár!
Egy pillanat alatt megvilágosodott minden! Egy dollárért megengedik, hogy lefényképezzem õket, sõt két dollárért valamilyen produkciót is végeznek számomra, s három dollárért bemehetek a kunyhójukba belsõ felvételeket készíteni. Így aztán harminckét dollárom bánta az uno indiánok mindennapi életét bemutató húszperces filmem elkészültét. Amikor a dús és igen ízletes hal, rák és egyéb tengeri herkentyûkbõl elkészített echte indián ebéd és a tetemes csicsa elfogyasztása után, mint szárításra kiaggatott ruhák pihegtünk függõágyainkban, elméláztam.
Mennyire leleményesek ezek az Unók? Ezek igazi pénzemberek. Feltalálták, hogy mibõl lehet a legjobban pénzt csinálni: önmaguk mutogatásából. Annyira ráálltak erre az iparágra, hogy az egész népség egész nap heverészik, tesz-vesz, éli a mindennapi életét. Nem termel semmit, iparcikkeket nem állít elõ, iskolába nem járnak: minek? Õk aztán nem idegesítik magukat piac, áru, érték... konkurencia, csõd és egyéb hasztalan dolgokkal való foglalkozással. Õk csak élvezik az életet, élnek, szeretkeznek, szaporodnak, meghalnak, majd újraszületnek. A létfenntartásuk alapjául szolgáló pénzt uno dollárként megkeresik naponta, az ide tóduló turisták megfejésébõl.
A függõágyban ejtõzve arra gondoltam, milyen jó lenne, ha mi is be tudnánk ezt vezetni kies hazánkban. Képzeljék el, hogy csak heverésznénk, szeretkeznénk, dõzsölnénk, múlatnánk az idõt... nem kellene konkurenciaharccal, piackutatással, adókkal foglalkozni. Csak népi ruhákba, szûrökbe, bõgatyába öltözve idegenforgalmi látványosságként élni a mindennapi életet, s mutogatni magunkat a turistáknak. Nem is rossz ötlet...
Ahogy így elnézem a riasztó statisztikai adatokat: a munkanélküliek milliót megközelítõ számát, kezdem úgy érezni, hogy hamarosan elérkezik az idõ az echte Uno magyarság imágójának kialakítására.
Uno dollárért fogjuk mutogatni az impozáns, hatalmasra méretezett Országházunkat, benne a szócsépléssel hadakozó bölcs honatyákkal, kísértetként üresen álló, rozsdás gépekkel rakott gyárainkat, paneldzsungeleinket... Mi pedig cifraszûrben, bõgatyában, lyukas fenékkel ülünk nádkunyhóink elõtt a lócán, s sörös kancsóinkat emelgetve elelmélkedünk nemzetünk hajdanvolt nagyságáról, a magyarok hatalmas szürkeállomány-bázisáról... és csak ülünk, és iszunk, és elmélkedünk, hogy hogyan is másszunk ki a gödörbõl, de addig, amíg a Nyugat felé kinyújtott Uno dollárokért markunkba csurran-cseppen, addig a tettvágy lelohad... és turisták mindig lesznek és Uno dollárok is.
Látom, amint évszázadok múlva a panelházainkat belepi a gaz, benövi a dzsungel, és mi fûkunyhókban tengõdve áruljuk magunkat Uno dollárokért, mint rossz kurvák a testüket... Nem, nem akarom! Ne legyünk Uno magyarok! Hagyjuk meg ezt az indiánoknak!
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!