- Aztán vigyázz, nehogy örömlányként adjalak el! - fenyegette meg az egyik részeg katona az újoncot. A megszólított, egy fiatal, lányos képű, hosszú hajú katona, a megjegyzésre hátat fordított a többieknek és a tűznek, a vaksötétbe bámulva, miközben a többiek, összesen kéttucatnyian, szakadatlanul röhögtek.
A fiú azoban csak a sötétbe bámult, még akkor is, amikor a többiek már félig részegen álomba merültek, elszórva a parázsló tűz körül. Az őrökön kívűl csak ő volt már ébren. Ahogyan a fenyegetően zúgó, fekete erdőt nézte, eszébe jutott, hány bosszúra szomjas francia hazafi lapulhat ott, lövésre tartott íjjal. Már egy hete elváltak a főseregtől, portyázva a vidéken. Öt kisebb falut romboltak földig. Kegyetlen feladat volt, de tenni kellett. A parancs: parancs. Elvágni a franciák minden utánpótlását, falutól városig, mindent.
Lassan elauldt ő is, a csendet ezután már csak az őrök egyforma léptei és a többiek horkolása törte meg. Másnap fáradtan, kialvatlanul ébredt, mégis menni kellett. Felvette bőrvértjét és lándzsáját, majd a többiekkel együtt meghallgatta tisztjük szavait.
- Fiúk, a mai támadás már az utolsó, nekünk nem jelenthet gondot. Egy apró koszfészket kell szétrúgnunk, utána visszatérünk a király seregéhez, és itthagyjuk ezt a mocskos földet. Odahaza mindenkire külön jutalom vár - tette hozzá, felélénkítve a fáradt katonákat, akik e szavak hallatán elégedetten kezdtek egymás között morogni. Aztán mindenki összekészült, és elindultak, hogy még több halált okozzanak, az angol hazáért.
Egy órai menetelés után egy völgyperemre értek. A bokrok takarásából ráláttak az alant meghúzódó kicsiny falura. Néhány faház ls kunyhó volt mindössze, több helyről keskeny füstkígyók törtek az ég felé, utalva a fagyos reggelekre. A láthatár szegélyén Párizs büszke falai és magasba törő házai látszottak.
Óvatosan, gondosan figyelve leereszkedtek a völgyoldalon, a francia főváros eltűnt a szemük elől, de ők már a falu lerohanására koncentráltak.
-Ti így féltucatnyian a földeken lévő rohadékokat kapjátok el - rendelkezett a tiszt hat emberre mutatva. - Gondoskodjatok róla, hogy senki ne maradjon életben. A megszólítottak bevették magukat a szántókat szegélyező erdősávba. A többieknek párosával a kunyhókat kellett lerohanni, az ifjú egy kicsiny kalyibát kapott, amit egyedül kellett elintéznie.
Felharsantak a harc első hangjai, tompa puffanások, lángra kapó tetők sercegése, férfiak üvöltése, nők sikolyai, gyermekek sírása. Társai élvezettél vetették magukat a kegyetlen mészárlásba, majd elkapva feljebbvalója tekintetét, ő is engedelmesen a kalyiba felé fordult, egy égő fáklyát bedobva próbálta kiűzni a bent lévőket, hogy azok egyből borotvaéles lándzsája hegyével találkozzanak.
Egy pillanatig senki sem jött, körülötte tombolt a mészárlás és diadalt ült a halál, de amint beljebb lépett volna az erősödő füstgomolyagba, a füstből egy ijedt, kék szempár meredt rá. Az ifjú habozott a szúrással, körbenézett, társai már a félig lángoló kunyhókat kutatták, némi szegényes hadizsákmány reményében. Senki sem figyelt rá. Lándzsáját leeresztve intett a fejével.
A szempár mintha hálásan nézett volna rá, aztán elfordult, még egy pillanatra látta a szemekhez tartozó magas, karcsú testet, a hosszú, fekete hajat, aztán a lány eltűnt. Megnyugodva fordult el a kunyhótól, s látta, fegyvertársai már végeztek mindennel és mindenkivel. Az előző napi gunyoros megjegyzés szólója most egy vékony aranyláncot emelt fél, gúnyos vigyorral, és ugyanezzel az ostoba arckifejezéssel jutott lelke a pokolra, előrebukva, nyílvesszővel a hátában.
A következő szemhunyásra francia kiáltások harsantak, és ragyogó vértezetű lovagok törtek a fosztogató angol csapat tagjaira. Aki nem halt meg azonnal, azt levetkőztették, és megkötözték.
Estére négy vérrel és porral borított angol fogoly botorkált Párizs utcáin, a kivégzésre váró tömeg gúnyolódásai közepette. Egyesek paradicsommal dobáltak, míg mások, figyelembe sem véve a francia katonák parancsát, kíméletlenül ütötték-rúgták a foglyokat. Amint egy térre értek, a négy katona megpillantotta a sebtiben ácsolt bitókat, és tudták: halniuk kell.
Egyenként hurcolták őket az akasztófák alá, tovább fokozva a vérszomjas tömeg izgatottságát. Nehogy már egyszerre haljanak meg... Az első angol nem hozta meg a franciáknak a várva várt gyönyört, némán tűrte, hoyg a hurkot ráerőszakolják, és szó nélkül költözett el ebből a világból. Következő társa utolsó lélegzetével is a franciákat szidta, alávaló férgeknek nevezve őket. Végül a harmadik katona halála elhozta a várva várt kéjt, panaszos kiáltásai és sírásra újabb sértésekre és kiabálásra heccelték a tömegeket. Végül a levegő utoljára járta át az angol tüdejét, és könyörgésének visszhangja is elhalt.
Már csak az ifjú maradt. Az őrök durván a negyedik bitó felé lökték, majd felállították a frissen ácsolt padozatra. A kötél már a nyakán volt, tekintete találkozott a kivégzéseket felügyelő francia nemesúr tekintetével, amikor egy gyenge sikoly süvített át a tömeg kiáltozásásán:
- NE!
A nemesúr megdöbbenten nézett körül, és intett a hóhérnak, hogy még ne ölje meg az angolt. A tömeg zúgva követelte az utolsó kivégzést, míg az ifjú döbbenten, mégis lemondó tekintettel állt a halál torkában. A szemlélődők közül egy tizenhárom-tizennégy telet megért lány rohant ki, a nemesúr lábához borulva, könnyei némán mosták a köveket, és sokáig nem is tudott szólni. Ám mikor az úr ráparancsolt, mondja el, mi történt, erőtlenül, a tömeg számára érthetetlenül halkan előadta, ami reggel történt vele a faluban. Az emberek egyre hangosabban követelték a halált, és már a lány félreállítását is sürgették.
Ám a nemes kezének egyetlen intésével elhallgattatta a tömeget, és tiszta hangon megszólalt.
- Nastile várának hercege vagyok. - Tekintete az ifjúra tévedt, majd folytatta, mindenki számára érthetően. - Azért, amit ma tettél, feloldozlak minden bűnöd alól. Jogot adok neked birtokomon élned, én tudom, mi a parancs.
Fegyveresek nyomták szét a csalódott tömeget, köztük egy apród, aki egyszerű öltözetet hozott a megkegyelmezettnek. Az ifjú a nemesúr katonái között, oldalán a lánnyal hagyta el a teret.
-
Másnap, a Párizs alatti csatában, ahol Jeanne d'Arc megfordította a százéves háború kimenetelét, elesett egy angol harcos, francia pajzzsal a karján. Testét és emlékét az évszázadok fedik, ám példája örök.