Vöröslő függönyök, kavargó sárga villámok,
Néhol díszben, néhol holtan állnak fák az úton.
Hajnal bágyadt fényénél szürke felleg gomolyog,
Nyirkos ködök gőzétől minden élő haldokol.
Lassú pusztulás, észrevétlen, olyan, mint másszor,
Már senki sem retteg a természet halálától.

Már ne keress,
Meg nem lelsz,
Hol voltam egyszer,
Az ősz engem,
Elvitt örökre,
Már ne keress.

Eltelik majd ez az ősz is, elmúlik a halál,
De az öreg élet ide vissza már nem talál.
Egy nagy sóhaj az ősztől, ahogyan jeges szél száll,
Dicső dísze lábánál, s felveszi újra talán,
Bíborba, ködbe újra öltözik egy év múltán,
De egy igaz kezdettel kevesebb lesz a világ.

Már ne keress,
Meg nem lelsz,
Hol voltam egyszer,
Az ősz engem,
Elvitt örökre,
Már ne keress.

S egyszer, hogy virágait bontja a nyár, a fényes,
Lugasban büszkélkedik rózsák nemes nemzete.
Fák sudáran, zölden állnak, árnyékuk kellemes,
Hol majd egyszer tán idegen testek pihennek.
Majd újra csak ősz lesz, egy új vég és egy új kezdet
A természet hallgat, s elveszik létem emléke.

Már ne keress,
Meg nem lelsz,
Hol voltam egyszer,
Az ősz engem,
Elvitt örökre,
Már ne keress.

2005. november 16