– Még gyenge vagyok – mondja Tibor, s félszegen simít végig izzadó, tar fejebúbján. A mozdulat sete-sutára sikeredett. Itallal kínálom, de visszautasítja.
– Tudod, nem ihatok, nem ehetek, az asszony ölelésétől is tiltva vagyok: kilencféle gyógyszert szedek.
– Szegény barátom – jegyzem meg részvéttel –, keserű kenyér ez neked, az örök mozgalmi embernek. Mondhatnám, sanyarú sors.
– Talán ez volt a baj. Nyolc évig voltam párttitkár és csoportvezető egy frekventált helyen. Egy bolondokházában: a versenyirodán... Nézd, ütközőpont voltam melós és főnökség között. Folyton rajtam csattant az ostor. Nem múlt el nyomtalan a rengeteg társadalmi munka sem: MHSZ, Ifjúgárda, KISZ... Szakszervezet satöbbi. Marha voltam, egy címeres ökör, hogy amíg mások a szabadidejükben villákat építettek, nekem még egy víkendházra sem maradt időm...
– Odaadtad a lelkedet a közösségért. Nemes gesztus – legyeztem hiúságát, de ő legyintve szórta átkait múltjára tovább.
– A második szívinfarktust azért kapom, mert a tíz éve készülő víkendházamnak még csak pincéje meg az oldalfalai állnak! A tetőszerkezet az esőben rohad, ha még el nem lopták... erre nem volt időm.
– Mert első volt a társadalom, a mozgalom... – tódítottam.
– Mit értem vele, Bogumil! Van egy marxista egyetemem, egy szakosítóm! Kitörölhetem vele a seggemet! Senki sem respektálja. Örüljek, ha nem köpnek le érte! A volt párttitkárságomról nem is beszélve. Csak a rossz jutott ebből is! Hány embernek segítettem, húztam ki a szarból! Most meg a pofámhoz vagdossák a pártkönyvemet! Fejemre borítják a pártrendszer bűzös kiblijét! Öntenek nyakon a mások szennyesével!
– Ne idegeskedj, Tibikém: igyunk a feltámadásodra! Hogy is érhetett tégedet ekkora szerencsétlenség? Üzemi gondok feszítettek egyfelől, míg a család másfelől? Nemde?
– Nem, nem, otthon minden rendben... – motyogta elbizonytalanodva. Meglátom arcán a tétovázást, s folytatom – Tibikém: ha a család melletted állt volna, ha nem hallottad volna örökké, hogy milyen marha állat vagy, hogy még most is a mozgalomhoz húz a szíved, ha az asszony naponta nem vágja fejedhez párttitkári botlásodat, ha a gyerekek nem nőnek a fejedre, s a sarkadra állva nem hagytad volna, hogy a fejedre szarjanak! Gyilkoljanak a szavaikkal téged, a nemzőjüket! Én tudom, húsz éve ismerlek benneteket: otthon Senki a neved! Az asszony volt előbb párttag, s te csak utána követhetted. Az asszonynak volt előbb jogsija, neked csak évekkel utána! Otthon az örök második ember voltál, s megszégyenített ökör, a pénzkereső barom, egy tulok!
– Így volt... – ingatta busa fejét Tibor, s szeme sarkában egy könnycseppet morzsolt szét...
– Ami volt, elmúlt: most azon gondolkodj, mi lesz ezután! Rendezkedjél be új életedre. Próbálj valami hasznos elfoglaltságot keresni, s ne rágódj a szaron, a múlton ... előre nézz!
– Hát mondasz valamit: le fognak százalékolni. Ettől vannak álmatlan éjszakáim. Ettől szorul el a szívem. A gyerekek kirepülnek. Már nincs rám szükségük. Az asszony fényévnyire járt tőlem mindig, most megint leköröz. Mint férfi régóta nem kellek neki, most meg aztán el is vagyok tiltva tőle... Félek: nagyon félek. Szorongok... Érzem, a semmibe hullok!
– Látod, ezért mondom: készülj az egyedüllétre, s annak feloldására. Ha tényleg leszázalékolnak, ne add fel. Találj magadnak valami hasznos hobbit, valami könnyű észmunkát! Látod, én egyedül vagyok, mint az ujjam. Ha én rosszul lennék, a kutya sem találna rám: megmurdelhatnék, senki se keresne hetekig... és mégis derűs és kiegyensúlyozott vagyok, mert azt csinálom, amit szeretek, s nem idegel ki család, főnök, nem szorítanak napi gondok... Pedig néha félek, iszonyúan félek. Sötét, magányos éjszakákon, mikor egyedül vagyok, vacogva bújok a sarokba, s olyankor csak a whisky segít... De másnap újra kisüt a nap, és én kitárom felé karjaim, s boldogan ölelem magamhoz a világot, hiszen élek! Még élek!... Élek a célomért, terveimért!
– Bogi, neked jó! Te elismert ember vagy, de nekem már nincsenek terveim... a családot felneveltem. Negyvennyolc évemmel lerokkantosítva a szemétdombra kerülök, mint sok nyugdíjas társam... én nem élem túl.
– Mit?
– Azt, hogy nem kellek senkinek: se a családomnak, se a társadalomnak. Rokkant kenyérpusztító, parazita leszek! Én, az örökké tenni akaró! Ettől megy fel újra és újra a pumpám.
– És akkor jön egy újabb szívinfarktus, majd még egy, és végül a jótékony halál? Így képzeled?
– Tudsz jobbat, Bogikám?
– Tudok, te Isten marhája! Ne bőgjél itt nekem, mint egy érzékeny Nünüke, egy megözvegyült svábbogár! Még élsz! És örülj az életnek! Tervezz! Gyűjtsél gyufacimkét, sajtpapírt vagy kecskebogyót! De ne hagyd el magad! Tartsd meg magadat a családnak, a társadalomnak. Add át a tapasztalataidat! Nem igaz, hogy nem kellesz senkinek!
– Bogikám, te tényleg... Kellek én még valakinek?– persze, te pupák! Vár az élet, várnak a régi cimborák. A sörmeccsek, az éjszakába nyúló kártyacsaták...! Lábtengó és a csocsó-bajnokság!
– Ez igaz? Kellek én még valakinek. Számítanak rám? Azt mondod, várnak a fiatalok, a mozgalom... a barátok! Bogikám! Én olyan boldog vagyok, hogy rögtön szívinfarktust kapok az örömtől!