Múltnak véréből
Fakad majd a jövő,
Eljön, s itt lesz az idő...

Sebesen hullik a nap a hűs tengerbe,
Ott, hol vége van világ egészének.
Messzi fák éjnek országába belépnek,
S feltámad a kérdések halvány szellője.

Tenger távoli szigetén kemény szikla,
A lángoló napkorong megpihen rajta.
Egy újabb fájó áldozatra számíthat
Az alkonyat vértől csillogó oltára.

Tőrt feszít fekete ék-felleg odafenn,
Hogy lángoló vérét a napnak megnyerje.
Pusztíttatik szíve lehulló tűzgömbnek,
Mi maradhatott, sűrű felhő fedi el.

A tenger vizén futótűzként szétárad,
Vörösen izzó vére a napkorongnak.
S a tüzes víz a fekete partot mossa,
Fájdalmában a nappal még egyszer sóhajt.

Múltnak véréből
Fakad most a jövő,
Eljött, s itt van az idő...

Az utolsó habok is elcsendesednek,
Átadván a helyet néma lebegésnek.
Öltözik az ég alja is feketébe,
Némaságban lesve egy új reménységre.

Láthatatlan könnyei a fák sorának
Az elsötétedett tengerbe hullanak.
Fájdalmas szánalom gyötör minden vadat,
Ki tanújává vált a nap halálának.

S mégis, az ég alján, egy másik kezdetben,
Halovány izzás, vidám lángocska dereng.
Fáj az elszakadás, s örök már a sebhely,
Mégis, az a piciny tűz odafenn lebeg.

Sebzett lélekkel, meggyötört akarattal,
Kapaszkodik fel az égre egy új nappal.
Sírva tekint az alkonyat oltárára,
Mert új életért halt meg ott az áldozat.

Múltnak véréből
Fakadt már a jövő,
Eljött, s itt volt az idő...

Az alkony oltára a tengerbe omlott,
Az új kezdet korongja örökké ragyog.

2006. január 9.