Júniusi, szokásos forróság volt. Kutyám mellettem játékosan ugrált. Az én kis Picsukám vérmérséklete nem volt átlagos. Levittem sétálni, mert már nem bírtam elviselni a nyüszítését. Ekkor láttam meg Őt. Egy mosolyt kaptam tőle, de nekem ez a világot jelentette. Oda ment be ahol én is lakom. Csak ő egy emelettel lejebb. Óriási mosollyal arra gondoltam, hogy megint láthatom őt.
Másnap odajött hozzám és megkérdezte tőlem, hogy kivasalnám e a kendőjét. Majdnem szétfolytam. Hát persze, hogy kivasalom! Mikor a frissen vasalt kendőt visszaadtam neki, akkor pont sétáltattam a kutyámat. Eljött velem. Ezek után minden nap elkísért sétálni. Életemben nem beszélgettem senkivel olyan szívesen. A világot rózsaszínben láttam. Lenyűgözött az esze, a beszéde, a két beszédes szeme. Már egy hónap alatt rájöttem, hogy nekem Ő kell. Rajta nem látszott, hogy mit akar. Vágytam arra, hogy ott legyen mellettem, hogy hozzámérjen, hogy érezzem Őt. Pár hét múlva megtört a jég. Lehívott magához, merthogy buli lesz és még sokan lesznek ott. Ezt a dumát már mind ismerjük. Senki más nem volt ott, csak Ő és én.
Az asztal megterítve, csodás vacsora, bor, gyertya, mámor. Elvesztem az érzékek világában. Megkaptam életem első csókját. Neki adtam az ártatlanságomat. Az érintése égette a bőrömet, de nem álltam ellen neki. Akartam Őt. Varázslatos éjszaka volt. Titkoltam Őt otthon, csak a hugom tudott mindent. Ez okozta a tragédiát.
Egymásba szerettek, de én ezt nem tudtam. Minden nap amit vele tölthettem, ünnep volt. A születésnapomat csak vele szerettem volna tölteni, de a hugom rábeszélt, hogy ő is jöhessen. Miért ne? Gondoltam. Úgyis ott lesz a barátom barátja, majd ellesznek.
Első jel: Nem csókolt meg. Gondoltam biztos büdös a szám. De nem, mert most vettem be egy rágót. Akkor mi a baj? Akkor elsuhantam a probléma felett. Talán nem kellett volna.
Felmentem hozzánk cigiért. Azalatt eldöntötték, hogy ma megmondják. Mint akibe belecsapott a villám. Ha nincs bennem alkohol, akkor biztos, hogy török és zúzok, de szerencséjükre volt bennem. Mint egy megigézett őz, úgy battyogtam haza. Nem igazán fogtam fel a dolgokat. De másnapra minden kitisztúl. Újra szintelen volt minden. Újra hallottam a mentőautó hangját. Mint aki egy álomból ébredt fel.
Gyűlölettel volt tele a szívem. De egy nagyobb erő uralkodott felettem. A fájdalom. Fentről néztem az embereket, láttam, ahogy sétálnak szatyrokkal, mosollyal az arcukon. Miért nem lehetek én is ilyen nyugodt és boldog? Hívtam a halált. Vágytam a halálra. Karjaimat széttártam, repülni akartam. A hugom rántott be az ablakból. Vállamra borult és zokogott. Felpofoztam. Többet érdemelt volna. Aztán megkerestem Őt. Én a gonoszt láttam benne. Megütöttem. Visszaütött. Nem a pofon fájt igazán, hanem az amit a szemében láttam. A megelégedést. Akkor bosszút fogadtam. A bosszúm talán mai napig tart.
Elmeséltem mindent édesapámnak. A hugom élve megúszta. De Neki mennie kellett. El kellett tűnnie az életünkből, örökre. Láttam amikor kiköltözött a lakásból. Szemében nem megelégedést, hanem szánalmat láttam. Azóta is fáj a szívem, ha rá gondolok. Már harmadik éve nem hallok róla. Valamilyen szinten hiányzik, de tudom, hogy Isten minket nem egymásnak teremtett. Az Ő sorsát nem tudhatom. A magamét azóta irányítom. Megelőzöm a bajt. Megpróbálok nem beleszeretni olyanokba, akik méltatlanok rá. De nem tudhatom, hogy ki lesz aki kigyógyít belőle. Még mindig bennem van és talán örökre ott is marad az emléke. De még sok hely van odabent. Várom az igazit.