Az a matekóra is ugyanúgy kezdődött, mint eddig mindegyik a gimnáziumban töltött 3 év alatt. Csak a Lány látta egészen másnak. Számára csak kínlódás volt ez, míg az eddigieket mindig várakozásnak tekintette, mert iskola után várta valaki. Csak végig kellett csinálni, és utána jött a boldogság.
De ma nem jön. 4 év után vége. Elhagyták egy másikért. Ennyi idő után, mikor már olyannyira összeszoktak.
Hétvégén még együtt voltak, ő mit sem sejtett, öröm volt minden perc, minden csak a szerelemről szólt és akkor tegnap este...
Sírva rohant haza, egész éjjel csak sírt, végiggondolt mindent, de az élete kilátástalanná vált, egyedül a halálra vágyott. A testvére próbált segíteni rajta, de hogyan?
Az egyetlen ember, aki megvigyasztalhatta volna, most egy másik lányt ölelget, ő pedig itt maradt magában. Így testvére csak egy doboz nyugtatóval tudott segíteni neki, így sikerült az iskolába szenvtelen maradjon.
Vajon a gyógyszer tette, hogy minden elveszítette a színét, hiányzott a szépség, amit máskor úgy szeretett, a nap csodálatos ragyogása is csak forró szenvedéssé lett?
És most kezd ez a hatás elmúlni. Megint eluralkodott rajta a halálvágy. Az utolsó dobás a dolgozatok kiosztása volt. Meg fog bukni.
Elkínzott tekintete végigvándorolt az osztályán. A vidám és kedvtelen arcokon. Nem is ismeri őket jóformán, 3 éve osztálytársak, de ő mindig is elkülönült tőlük, ő csak egy emberért élt, és most nincs, aki vigasztalná. Nincs semmi. Nincs értelme...
- Tanárnő, kimehetek a mosdóba?
- Megint telefonálni akarsz, ugye? Mindegy, kimehetsz.
- Nem telefonálok, tényleg nem. - válaszolta elhaló hangon, gondolatban még hozzátéve: "Nincs már, aki hívjon."
Lassan sétált a mellékhelyiségek felé, de nem ment be egyik fülkébe sem, megállt a tükörrel szemben és leköpte a saját arcképét. Ronda. Valaki más szebb volt.
Leült a mosdótál előtt a földre és előhúzott a zsebéből egy bicskát. Még este rakta el. A fény felé tartotta a kezét, áttetsző bőrén kirajzolódtak az erei. Könnyű dolga lesz.
Kinyitotta a bicskát és szép lassan belevágott oda, ahol a legvastagabb kék csíkot látta. Fájt. És a vére elkezdett folyni.
A fájdalom ellenére húzta a pengét tovább. Biztosra kell mennie. Mikor ezzel megvolt, a fájó kezébe vette a kést, és sebeket ejtett a másik csuklóján is, mire abból is ömleni kezdet a vére.
Így jó lesz. Mire megtalálják, már nem tudnak segíteni rajta.
Közbe az óra folyt tovább, majdnem negyed óra is eltelt, mire a tanár észbe kapott, hogy gyanúsan sokáig marad távol a Lány. Sosem kedvelte ezt a diákot, nem készült az óráira, ha kérdezték, se nagyon válaszolt, mintha egy álomvilágban élt volna. Úgy vette észre, a többiekkel se nagyon barátkozik.
De most nem ez a lényeg, valakit utána kellett küldeni. Választott egyet az önként jelentkezők közül. Igen, a diákok lesik a parancsait, ez is csak úgy surran a mosdó felé.
Annál nagyobb volt a döbbenet, mikor a folyósó felől sikoly hallatszott. A teremben eluralkdott a káosz, mindenki a WC-k felé futott, megnézni, mi történt.
A látvány végigkísérte a legtöbbjüket életük végéig. A földön ott feküdt a Lány, mozdulatlanul, körülötte a csempe, minden, csupa vér az egyik falra pedig vérrel az volt írva: UTÁNAM JÖTTÖK, MIND!!!