Mikor megláttam, már késő volt,
Az ajkából egy szó sem szólt,
Csak egy néma merev tekintet mutatta,
Hogy egyszer régen ő is a kiutat kutatta,

Kiutat a semmiből a valamibe,
Egy érzéssel teli szigetre,
Egy elhasznált csónakot keresett a stégen,
De már nem találta a reményét régen,

Csak lófrált egyedül a sziklák között,
Nézte, ahogy néhány hullámot a parti szikla megtört,
Ő is megtört még régen,
Mikor elhagyták, ott a stégen,

Akkor még fájt szüntelen,
Nem tudta ki az ki segíthet egy összetört szíven,
Csak hullatta a könnyeket végtelen,
Patak mosta könnyeit, s ott utaznak a tengeren,

Arrafele, merre Ő is ment,
Maga mögött hagyta Őt, megsiratta a szívtelent,
Méreg volt az utolsó csók melyet ajkára lehelt,
S akkor már látta magát, ahogy most a lábaim előtt hevert,

Mostmár csak egy test, mert a lélek,
Elszállt keresni Őt nem érzi, hogy ez vétek,
Hisz már nem érez, nem fáj a fájdalom,
Szomorú testére könnyeim hullatom,

Ismerős az érzés, Engem is elhagytak,
De Én még látom értelmét a holnapnak,
Mert fel kell kelljek szüntelen, monoton,
S minden nap az élet értelmét kell kutatnom,

Érte, s másokért,
Kik szívtelenekért ontottak vért,
Magukért, s Őértük,
Hogy az utánam következőknek ne legyen keserű könnyük.

2006. március 30.