1.

Vízcsepp iramlik harmatlábakon,
jégtáblák között rohan,
egy pillanat, még fogoly,
aztán feltárul a jég cellája.

Kifut a partra, be a mély földbe,
hogy életet fakasszon,
egy tölgyfa itala lesz,
melyen már milliónyi rügy ragyog.

Alatta langyos szellő fújdogál,
lehellete fűt ébreszt,
kopottas foltok nyomán
már egy végtelen tengernyi zöldell.

Örök a nóta, mit madár dalol,
hangja rezeg a légben,
a dal a mélybe hatol,
kicsi s nagy, természet bennük ébred.

2.

A rügyező tölgy dúsuló árnyékában
az enyészet fája áll némán, csendesen,
a lélek borús füze ez, újra ki nem hajt,
hiába a víz, szellő, nap és ének.

Ha a folyó színén játszanak a habok,
a megtört ember mellette már elmarad,
fut a fény, de lélekre időt nem áldoz,
mit a tél elfoglalt, azt a télnek hagyja.

A halál szele egész télen válogat,
bűvkörébe vonja az elesettek hadát,
s bár élőnek hagyja látszatra,
tavasz tudja, hol a határ, hol a halál.

A finom énekes is kerüli helyét
a tél havában elpusztult nemes vadnak,
a kikelet sem néz soha visszafelé,
elfedi majd az idő, mit ő hátrahagy.

3.

Én is itt állok most a színekben,
testem talpig feketében,
keresem rikoltó lelkem,
a tavasz némán körüllebegett.

Hiába, mellettem nincs nyugvása,
s elcsitul már susogása,
a langyos szellő ellankad,
feltámad egy boldogabb világban.

A lélek nem hajt ki, én jól tudom,
mi letörött, az lehullott,
vissza már nem forraszthatom
lelkem leesett szirmait, tudom.

Nevess csak, tiszta szívvel, csak nevess,
élvezd boldog perceidet,
de mindig ügyelj lelkedre,
Halott vagy, ha rajta sebet ejtesz.

4.

Milyen sötét is van!
Pedig itt a tavasz.
Merre szemem világa?
Valaki! Nincs válasz!
Nincs válasz?
Nincs válasz.
Nincs válasz...
A tavasz átlépett rajtam,
örökra télben maradtam,
kegyetlen, de igaz,
csak a fölös remény marad.
De majd úgyis kihal...
úgyis kihal...
S mikor kihal,
abban a pillanatban
kidől lelkem fája.

2006. február 27.