Tíz könnycseppet csempésztem én
Azok arcára, kiket szerettem.
Tíz könnycsepp, mely hideg, mint a jég,
Bűneim, miket azóta sem feledtem.

Az első könnycsepp anyám arcáról hullt.
Fájdalmában sírt, mert lelkében vihar dúlt.
Megbántottam őt, ki annyira szeretett.
Kinek köszönhettem, a drága életet.

A másodikat tanárom ejtette,
Miközben arcát, kezébe temette.
Sajnálta az eltékozolt éveket,
Mert nem ismertem meg, az életet.

Harmadszorra barátaim arcán csillant a fény,
Indulni kellett, együtt maradni nem volt remény.
S amint a keserű könnycsepp lehullt,
Úgy vágott szívembe a fájdalmas múlt.

Két sóval telt patak eredt első szerelmem arcán,
Mikor megtudta, életünkbe a tél köszönt be eztán.
Hűvös szelek ragadták el őt, karjaim közül,
És én ott álltam ismét, a csendben, s egyedül.

Az utolsó utamat, halk zene kísérte,
Az utolsó utamon, a halál jött el értem.
Ezen út alatt, öt könnycsepp hullt,
Most fekszem a föld alatt, s kísért a múlt.

Tíz könnycsepp melyet felednék én,
De szabadulni tőlük nem tudok.
Tíz könnycsepp a múlt könyvén,
Melyeket ki nem válthatok.