Szolgaföldön, éhes vadak közt,
És porlepte országutakon túl.
Ott, ahol az emlékezés lánca köt,
És az örökkévalóság az úr.

Félelmet kiáltanak az éjszakába,
És csak isszák a felejtés borát.
Mert nem léphetnek át a mába,
És nem hallják a remény hangját.

Izzó karmok szaggatják közömbösen,
És az örökkévalóság uralkodik.
A mindenséglelkű embereken,
És megölik az idő védtelen foszlányait.

Csak azért, hogy hallják szenvedni,
És nem gondolnak bele soha
Hogy a múlttal nem lehet mit kezdeni
És az ember a saját hóhéra. /2005.04.03/