Feltöltve: 2004-06-10 01:00:05
Megtekintve: 7131
Gyülölet 08
.
..
Na gyerünk!!!
Beveszem a gyógyszerem, és lefekszek aludni, holnap reggel suli, be kell mennem, nem fogom bírni. Mindegy
Minden rohadtul mindegy, de a múlt garázda módon ne kísértsen és ne ébresszen rá arra, amivé váltam vagy egyszer azzá leszek.
Reggel van, a telefonom ébreszt, felkelek és elmegyek zuhanyozni, korán van. Nekem az, elszoktam már az iskolától. Levetkőzöm és a zuhanyzóba állok, magamra engedem a forró vizet, és egy percre elszédít, kábán szemlélem, amint lassan kicsúszik a remegő karomból a zuhanyzórózsa és csak néztem hogy pörög a lábamnál, ide-oda. Ahogy a víz nyomása dobálja, kába vagyok, fáradt, fázom, és fájnak a csontjaim is. Többször megpróbálom elkapni, de mindig félrenyúlok talán ez a mozgó valami az élet, és én mindig mellé trafálok, dárcozni már nem fogok, döntöm el, s végül feladván a mecset elzárom a vizet, és a helyére csúsztatom a rózsát. Nem baj, hogy lesem szappanoztam magam, nem baj, hogy nem frissültem fel, minden mindegy, csak tudjak élni. ÉLNI! ÉLNI akarok bazmeg! Élni Aztán nézem a lefolyót, hogyan tűnik el lassan a víz a benne, és gondolkodni akartam, de nem ment nem bírtam gondolkodni, semmi sem ugrott be, csak úgy álltam ott, remegtem, fáztam, de csak álltam a zuhanyzóban, mint a szobrok a parkokban, télen-nyáron. Aztán hirtelen valami erő elsodort magával és képes voltam gondolkodni: Iskolába kell mennem! Fel kell öltöznöm! Iskolába kell mennem! oké, oda megyek, és kiléptem a zuhanyzóból, felöltöztem és lementem a konyhába reggelizni, de reggel soha nem tudok enni, így most is csak egy pohár langyos kakaót tuszkoltam magamba, gondolom mikor anyám megmelegítette akkor még forró volt, de én túl sokat időztem el a zuhanyzással. Nincs időm, rohanni kell. Elindulok, a walkman füllhallgatóját a fülembe nyomom és szól valami zene, mindegy hogy mi, de szerintem Portishead, csak arra emlékszem hogy lassú elszállós zene, mindegy. Aztán már csak azt veszem észre, hogy kikapcsolom és a sulim előtt állok, belépek az ajtón, az üveg portál némán enged be, mint a pornófilmekben a péniszt a vagina mindegy. Hangtalanul csúszva és lopva, beljebb és beljebb és ott vagyok ott. Ott a rohadt helyen, emberek között és tanulok. A nap úgy telik el, hogy semmi sem történik, nem veszek tudomást az osztálytársaimról, csak a tanárra figyelek, rá is csak azért mert muszáj. Vége, vége az első napnak és én még élek, haza felé a temetőbe térek be, sétálgatok, nincs semmi indokom, sem célom, csak csámborgok, lépkedek a sírok között, mint valami morbid gátugró, vagy nem tudom, mindegy
Haza érek. Ennem kéne, de nem akarok, gyűlölök enni, gyűlölöm az egészet, teás heteket akarok, olyat, hogy nem eszem semmit, csak egész héten teát iszom, mondjuk értelme nincs, ígyis 55 kg vagyok és 185 cm magas. Aztán eszembe jut egy volt osztálytársam reakciója arra nézve, hogy engem soha nem látott enni. Enni kell, szarni meg muszáj Remek mondom magamba és melegítek egy teát. Nem rakok bele cukrot, csak a filtert lógatom a pohárba, és némi cirompótlót dobálok bele, majd leforrázom a vízzel. Megiszom, jó, mint mindig a tea, jó mert felmelegít, jó, mert van íze, s jó, mert nem étel. Azt hiszem ma elmegyek este ember ölni. Igen, el, elmegyek és végzek valakivel. Hogy miért? Mert ez kell nekem is, és neked is, aki ezt olvasod. Valld be! A gyilkosságok érdekes dolgok, amikkel az ember szeret eljátszani, mármint a gondolattal, de a valósággal már nem, annyira nem perverz az ember, de a halál az mindig tényszerű és talán kissé vérpezsdítő is, szószerit!
Na mindegy, este elmegyek itthonról és valakinek készít kedvtelen, de mégis véges estét. No meg a boncmesternek és a rendőrségnek egy újabb feladatott, biztos örülnek majd nekem de addigis kortyolgatom a teát és rágyújtok.
Eljön az este, az eső lassan szemerkélve telepszik a városra, akár az önkivégzés bűvölete a keleti kultúrákra. Mennyi mozdony húzhatja el azokat a láncsatlpas vagonokat, melyek kokain és mák ültetvények izzadt hattyúként stagnálva lopakodnak a jéghegyek fölfújt szkafanderei között? Ezek a tündérszekerek, melyek meghozzák a drog örömét, s a tánc zaját, teám mák, cigarettám cannabis, fecskendőm tű, s testem ősz leple Este aztán elidulok be a városba, előtte feketébe öltözöm és megintcsak apám surranóját veszem a lábamra. Cigarettára gyújtok, mindegy milyenre, ez itt nem a reklám helye, csak a füstöt fújom, az mindegyiknél egyforma és elindulok be, be a városba, be a mélységbe, egyszóval megyek, mert menni kell. Megállok egy padnál, tekerek egy jointot és elszívom, a zsebemből meg előveszek egy datura levelet és elrágom a cigaretta közepette, ez amúgy egy dísznövény, de idegméregként is hat, nem akarok tiszta gyilkosságot, készen akarok lenni, és a fű meg a datua együtt, bekattant. Nem tudom kit fogok megölni, azt sem hogy miért, csak muszáj akár ahogy az osztálytársam fogalmazta meg kissé leegyszerústíve és vulgárisan az anyagcsere alapjait: Enni kell, szarni meg muszáj Sétálok egész este a városban, zsebemben egy késsel és csak rovom az utcákat, a fényes kirakatok hívnak, majd eltaszítanak, egyszerűen nem találok olyan helyet, embert és alkalmat, ahol véghez vihetném a mai tervem, így aztán haza indulok. Útközben egy kutya ugat rám mogorván egy kerítés mögül, nem tudom, hogy azért vicsorog-e mert bevan zárva, vagy mert a területe előtt lépdesem. Legszívesebb a szájába vágnám a penge csillogó élét, de aztán már ehhez sincs kedvem, inkább tovább suhanok az éjszakában, vagy csak zuhanok, ki tudja hová Az eső már nem esik, nem is szemerkél, nem hullik és nem is zuhog: ELÁLLT! Állapítom meg, majd folytatom kirándulásom az éjszakában.
Haza érek, s beveszem a gyógyszerem, levetkőzöm és lefekszek aludni, holnap iskola, nem fogom bírni mindegy, kibaszottul mindegy.
XXXII.
Reggel felkelek, s minden olyan, mint az előző reggel, zuhanyzók, ami megintcsak nem sikerül, összeesem a kádban, és folyni kezd az oromból és a szám szarkából a vér, és én csak hagyom, had foljon, és fekszem a hideg kádban, kicsavart karral, ahogy hullik rám a forró víz. Aztán erőt veszek magamon és feltápászkodom, megtörölközöm, az orromat bevattázom, enni nem eszek, elindulok a sulimba ahová egy időután meg is érkezem, igaz késve, de bemegyek az első órámra. Matek a tanár tudom hogy, gyűlöl, megintcsak megaláz az osztály előtt azzal, hogy narkós vagyok, már fel sem veszem, elnézést kérek a késés miatt, és leülök a helyemre, ahová senki sem ül, előszedem a füzetem és a könyvem és kezdem a feladatok megoldását, figyelem pislogva a táblát, néha pedig a pislákoló neont. Minden annyira szürke, minden annyira szánalmas, minden annyira gyarló és ismétlődő. Aztán óra után beszélek az osztályfőnökömmel, hogy engedjen haza, mert rosszul érzem magam, aki megértő és jóságos, mint valami Teréz anya az egyházból, szerintem levágta már rég mi bajom, s az a baj, hogy szerintem túl sokan is vették ezt le, elenged, de azt mondja menjek el orvoshoz és hogy szedjem össze magam. Persze nem megyek el orvoshoz, hanem bemegyek haza felé az egyik dohány és italkereskedésbe, veszek hosszúpapírt és dohányt, és most akciós valami vodka is, abból is kérek egy üveggel és mellé egy rostos őszibarackot. Kijövök, és az egyik parkba leülök, beveszek 5 szem rivotrilt és egy korty vodka, egy korty őszibarack. Hányingerem van tőle, legutóbb 2 napja ettem, de nem érdekel, szét akarok esni, hígító, vagy clorofol, mindegy, csak üssön, minden kibaszottul mindegy. Elfogy a doboz gyümölcslé és az üveg vodka is. A gyógyszer hatni kezd, érzem, ahogyan tompán, de pörgök. Éljen! kiáltok fel hangosan, és haza indulok. Otthon aztán bezárkózóm a szobámba, és neki állok összevagdalni magam, látni akarom, ahogy vérzek, érezni, ahogyan kivérzek, már nem tudom miért csinálom, a belső hang is hallgat, ahogy én is, nem fáj ahogy bele-bele hasítok a húsomba, nem fáj, nem is érzem, hogyis érezném? Alig vérzik, a hús már nagyon vastag a sok hegtől, ellent áll a penge délceg ragyogásának, addig vagdosom magam, amíg el nem fáradok, és össze nem esem. Aztán felmászom az ágyamra és csak fekszem, szédülök, demégis pörgök, olyan érzés, mintha kiakarnék szakadni magamból inbolyogval, de persze nem sikerül, és hiába nyílt meg több helyen is a húsom, nem bírok kilépni a testemből, mert ez csak képteletes érzés, képletes, ahogyan a világ is azok körül forog Ha majd kiég a láng, s eltakar a hamu, akkor majd képes leszek az első szárnycsapásaimra a halál felé. Ereim majd világítanak, mint mohó neonok az éjszakában, s mint a csupasz pinák a pipshow közben. Nem érdekel, nem érdekel a sex, nem érdekel az élet, nem érdekel semmi, még talán a fájdalom se, már az se. SEMMI SEM! Semmi! Bassza meg, semmi! Picsába! Sírni kezdek, zokogok, közben a takaró rám ragad, és ahogy végigmérem magam, látom, hogy még mindig vérzem, és hogy a vénámból türelmetlenül csurog a vér, ami nem akar megalvadni, csak forrón táncol a libegő vöröslés félelme között. Nem érdekel! Vérezzek el! Az sem érdekel, de mondd, ha a fájdalmat is elveszik tőlem, akkor mondd mi marad? Mondd mi! Bassza meg! Rámhull a lepel, s én majdan király leszek a saját semmi világomban, ahol már a fájdalom se jelent semmit, és a tűk sem, és semmi sem, mert nem érdekelnek. Élni szeretnék, mondom magamba, de közben tudom, hogy nem fogok tudni. Összeszedem magam és gyógyszereimet keresem. Azt hiszem nincs értelme tovább itt maradnom, s tudom senkinek sem fogok majd hiányozni, ezért jó ez így. Ennyit azért elértem, nem mondhatja senki rám, hogy egy szemétláda vagyok, aki sok emberrel megszeretette magát, aztán meghal, hogy a hiánya másoknak fájjon. Én ezt nem tudatosan tettem, de az emberek vagy félnek vagy utálnak, de semmiképpen sem szeretnek, és semmiképpen se tisztelnek. Megvetnek, mert így nekik is s nekem is könnyebb, ez a világ rendje. ÉLJ hát ÍGY!
Nincs sok gyógyszerem, de azt mind beveszem, úgy 20 szem rivotrilom lehet, és 10 szem seroquelem, énekívül még a gyógyszeresszekrényben találok még némi Probont, ami fájdalomcsillapító, Novopan, ami elaltató és újraaltató szer. Beveszem őket, aztán elindulok a városba, bele vetem magam az életbe, nem érzek semmit sem, csak hogy tompa vagyok, többször elesek, de van erőm felkelni, és tovább vonszolnom magam a nyüzsgő városon keresztül. Aztán elesek és a járdán is maradok, ide-oda hempergek az aszfalton, emberek állnak körül, de igazából nem tudom mi történik, csak elfolyó hangokat hallok, meg érzem hogy néznek, de hiába nyitom ki a szemem, nem látok semmit, nem bírok gondolkodni, s nem bírok hallani sem, minden elfolyik, minden. Aztán amit élesen hallok az az, hogy egy szirénázó autó megáll, hordágyra emelnek és betuszkolnak egy kocsiba. A társadolbiztosítási kártyámat kérik, de végül beérik a személyimmel is, oda adom nekik a pénztárcám, de ők nem nyúlhatnak bele, csak én, így kiveszem és a kezükbe nyomom. Azt mondja az orvos, visszaadják, ha majd minden rendben lesz. Bevisznek egy terembe, ahol emberek beszélgetnek. Mondom nekik, hogy adjanak kávét meg fájdalomcsillapítót, az közömbösíti a gyógyszert, de nem fogják fel, vagy csak nem akarják. Nem tudom, de felfogom a világom, azonban kommunikálni már nem vagyok képes. Lenyomnak egy csövet a torkomon egészen a gyomromig, s egy hatalmas mosogató tálca szerűség elé állítanak, tölcséren vizet öntenek a csőbe, gyomormosás ami nem is lenne gond, bár most élem át először, csak megvagyok fázva, így se az orromon, se a torkomon nem kapok levegőt, a fulladás mindennél rosszabb, így folyamatosan kitépem a csövet a torkomból, lefognak, akkor kirántom magam, közben összevérzem a fehér köpenyüket, hiszen ahogy lefognak a sebek újra felszakadnak, mint a fájdalom a gyászolóban, mikor a szerettei képeit nézegeti. Mikor hárman fognak le, akkoris kiszabadulok, nem érdekel semmi, sem.
Nem akarok megfulladni, basszodjon meg az összes. Aztán abbhagyják, egyik ápoló hozzám fordul és azt mondja: Félórája szenvedünk veled, holott az egész 10 perc lenne!
Gyomron térdel úgy, hogy közben a cső ott van, ekkor kezdek meg igazán hányni, addig hánytatnak, míg végül csak nyál jön fel, de más nem is nagyon tud jönni, mivel napok óta nem ettem. Mikor úgy gondolták végeztek akkor átszállítanak egy terembe, de én megjegyeztem az ápoló arcát, és ha tehetem megölöm majd ezért!!!
Felfektetnek egy ágyra, amin nájlon van, hogy ne vérezzem össze, közben folyamatosan beszélnem kell, mindenféle faszságot kérdeznek tőlem, hogy hol születtem meg mi a nevem, meg hogy ne aludjon el! stb Összevarrják a hegeimet, de infúziót nem tudnak adni vénásan, hiszen azt összevagdaltam, így a jobb kézfejembe kapom, átvisznek egy másik terembe és lefektetnek, 3 óránként cserélni fogják az infúziót, mondja egy másik ápoló, és 3 óránként felébreszt. S valóban cseréli, de rengetegszer arra ébredek fel, hogy pisilnem kell, elvánszorgok a kórterembe a wc-ig, de közben úgy, hogy ne tépjem ki az infúziót, és még vissza is találjak, a terembe még 2 ember fekszik, ők alszanak, nem ébrednek fel rám. Reggel a vizit ébrest, orvostanhallgatók beszélnek rólam, de én nem igazán hallom őket, nézik a diagnózisom, majd úgy 11 körül jön egy orvos, aki felöltöztet, visszaadja a személyim, elkéri a tajkártyám, majd azt is visszaadja és beraknak egy mentőbe, átszállítanak a pszichiátriára és leültetnek egy székre.
Nézek ki a fejemből, aztán átkísérnek egy másik osztályra, ez az A osztály, az az, a zárt osztály, az erősen depressziósok, skizofrének gyűjtő helye. Műanyag, törhetetlen üvegek, elektromos ajtó, mely távvezérlésű, az ablakokon rácsok. Kívül a szabadság, belül egy kibaszott börtön. Az első perctől gyűlölöm a helyet, holott még hozzám se szóltak. Aztán két ápoló jön, egy orvossal az oldalukon, a szociálismunkások nagybarabok, akár a koncerten a biztonságiak, ilyen volt Csavar is is itt dolgozott, ide akart behozni, hogy nézessem meg magam, hát tessék, most itt vagyok!
A hely amúgy csendes, néhány ember ténfereg szétgyógyszerezett arccal és bámulnak ki a szabadságot jelentő külső parkba, a plekszi ablakokon keresztül. Ki tudja, ki mikor volt legutóbb kinn. Aztán átkísérnek az orvossal egy szobába, amolyan rendelő féle, közben elhaladunk egy olyan szoba vagy inkább portálféle előtt, ahol tükörrel van megoldva, hogy lássák, ki akar kimenni, és ki be. Csangővel jelzik ezt az emberek, és az elkerített szobából, gombnyomásra zárul vagy nyitódik az ajtó, vagyis amikor búg, akkor kilehet menni, mikor csendbe van, akkor nem. Tudom, mert figyelek, és bármilyen kómás is vagyok, észreveszem, hogy közben 2 ápoló és egy takarító jön be, és 1 orvos ki. Mindegy.
Szóval leülök az aprócska szobába, a 30-as éveit taposó doktornő kérdezget, adatfelvétel
- Mikor kezdődtek a problémák?
- Nem tudom.
- Mióta drogozol?
- Nem tudom.
- Hány öngyilkossági kiséleted volt eddig?
- Nem tudom.
- Miket szedtél be?
- Rivotril, Seroquel, Probon.
- És honnan jutottál hozzá ilyen gyógyszerekhez?
- A gyógyszeresszekrényből.
- Seroquel pszichiátria gyógyszer, ilyen nincs senkinél sem háztartásban, hacsaknem kezelnek valakit ilyesmikkel a családban. Valamely családtagod gyógyszerét vetted be?
- Nem.
- Akkor?
- Nem tudom.
- Honnan voltak ilyen szereid? Ki adta ezeket neked?
- Nem tudom.
- Látom nem akarsz együttműködni velem, sebaj, majd itt egy hónap kezelés választ ad a kérdéseimre.
- Jó, neked meg a KURVA ANYÁDAT!!
Majd kivágom az ajtót, rohanok ki a szobából, és futni kezdek az ajtó felé, ütöm az ablakot, de az csak tompán kopog, sírni kezdek, és összeomlok, gyenge vagyok, de az egyik szembejövő ápolót sikerül megrúgnom, aztán hirtelen egyre többen lesznek, lefognak, közben többször megütnek. Aztán látom, ahogy az egyik, amelyiket megrúgtam valamit felszívat egy fecskendőbe, ütögeti és spricceli a benne nyugvó gondolom altatót vagy nyugtatót, majd a vénámba szúrja a tűt, érzem ahogyan megcsavarja benne, és érzem ahogy a nyugalom szétáramlik a testemben, izzadni kezdek és szétesek, forróság tör rám, de még mindig lefognak, közbe még párszor újra megütnek, de ezeket már csak távolról tompán érzem, ahogy azt is hogy vérezni kezd az orrom. Nem tudom mennyi idő múlva ébredek fel, de már este van, le vagyok kötözve az ágyhoz, és a szobában még kívülem 5 ember van, vagyis összesen 6 ágy, valamit beszélnek, aztán bejön az orvos.
..
Na gyerünk!!!
Beveszem a gyógyszerem, és lefekszek aludni, holnap reggel suli, be kell mennem, nem fogom bírni. Mindegy
Minden rohadtul mindegy, de a múlt garázda módon ne kísértsen és ne ébresszen rá arra, amivé váltam vagy egyszer azzá leszek.
Reggel van, a telefonom ébreszt, felkelek és elmegyek zuhanyozni, korán van. Nekem az, elszoktam már az iskolától. Levetkőzöm és a zuhanyzóba állok, magamra engedem a forró vizet, és egy percre elszédít, kábán szemlélem, amint lassan kicsúszik a remegő karomból a zuhanyzórózsa és csak néztem hogy pörög a lábamnál, ide-oda. Ahogy a víz nyomása dobálja, kába vagyok, fáradt, fázom, és fájnak a csontjaim is. Többször megpróbálom elkapni, de mindig félrenyúlok talán ez a mozgó valami az élet, és én mindig mellé trafálok, dárcozni már nem fogok, döntöm el, s végül feladván a mecset elzárom a vizet, és a helyére csúsztatom a rózsát. Nem baj, hogy lesem szappanoztam magam, nem baj, hogy nem frissültem fel, minden mindegy, csak tudjak élni. ÉLNI! ÉLNI akarok bazmeg! Élni Aztán nézem a lefolyót, hogyan tűnik el lassan a víz a benne, és gondolkodni akartam, de nem ment nem bírtam gondolkodni, semmi sem ugrott be, csak úgy álltam ott, remegtem, fáztam, de csak álltam a zuhanyzóban, mint a szobrok a parkokban, télen-nyáron. Aztán hirtelen valami erő elsodort magával és képes voltam gondolkodni: Iskolába kell mennem! Fel kell öltöznöm! Iskolába kell mennem! oké, oda megyek, és kiléptem a zuhanyzóból, felöltöztem és lementem a konyhába reggelizni, de reggel soha nem tudok enni, így most is csak egy pohár langyos kakaót tuszkoltam magamba, gondolom mikor anyám megmelegítette akkor még forró volt, de én túl sokat időztem el a zuhanyzással. Nincs időm, rohanni kell. Elindulok, a walkman füllhallgatóját a fülembe nyomom és szól valami zene, mindegy hogy mi, de szerintem Portishead, csak arra emlékszem hogy lassú elszállós zene, mindegy. Aztán már csak azt veszem észre, hogy kikapcsolom és a sulim előtt állok, belépek az ajtón, az üveg portál némán enged be, mint a pornófilmekben a péniszt a vagina mindegy. Hangtalanul csúszva és lopva, beljebb és beljebb és ott vagyok ott. Ott a rohadt helyen, emberek között és tanulok. A nap úgy telik el, hogy semmi sem történik, nem veszek tudomást az osztálytársaimról, csak a tanárra figyelek, rá is csak azért mert muszáj. Vége, vége az első napnak és én még élek, haza felé a temetőbe térek be, sétálgatok, nincs semmi indokom, sem célom, csak csámborgok, lépkedek a sírok között, mint valami morbid gátugró, vagy nem tudom, mindegy
Haza érek. Ennem kéne, de nem akarok, gyűlölök enni, gyűlölöm az egészet, teás heteket akarok, olyat, hogy nem eszem semmit, csak egész héten teát iszom, mondjuk értelme nincs, ígyis 55 kg vagyok és 185 cm magas. Aztán eszembe jut egy volt osztálytársam reakciója arra nézve, hogy engem soha nem látott enni. Enni kell, szarni meg muszáj Remek mondom magamba és melegítek egy teát. Nem rakok bele cukrot, csak a filtert lógatom a pohárba, és némi cirompótlót dobálok bele, majd leforrázom a vízzel. Megiszom, jó, mint mindig a tea, jó mert felmelegít, jó, mert van íze, s jó, mert nem étel. Azt hiszem ma elmegyek este ember ölni. Igen, el, elmegyek és végzek valakivel. Hogy miért? Mert ez kell nekem is, és neked is, aki ezt olvasod. Valld be! A gyilkosságok érdekes dolgok, amikkel az ember szeret eljátszani, mármint a gondolattal, de a valósággal már nem, annyira nem perverz az ember, de a halál az mindig tényszerű és talán kissé vérpezsdítő is, szószerit!
Na mindegy, este elmegyek itthonról és valakinek készít kedvtelen, de mégis véges estét. No meg a boncmesternek és a rendőrségnek egy újabb feladatott, biztos örülnek majd nekem de addigis kortyolgatom a teát és rágyújtok.
Eljön az este, az eső lassan szemerkélve telepszik a városra, akár az önkivégzés bűvölete a keleti kultúrákra. Mennyi mozdony húzhatja el azokat a láncsatlpas vagonokat, melyek kokain és mák ültetvények izzadt hattyúként stagnálva lopakodnak a jéghegyek fölfújt szkafanderei között? Ezek a tündérszekerek, melyek meghozzák a drog örömét, s a tánc zaját, teám mák, cigarettám cannabis, fecskendőm tű, s testem ősz leple Este aztán elidulok be a városba, előtte feketébe öltözöm és megintcsak apám surranóját veszem a lábamra. Cigarettára gyújtok, mindegy milyenre, ez itt nem a reklám helye, csak a füstöt fújom, az mindegyiknél egyforma és elindulok be, be a városba, be a mélységbe, egyszóval megyek, mert menni kell. Megállok egy padnál, tekerek egy jointot és elszívom, a zsebemből meg előveszek egy datura levelet és elrágom a cigaretta közepette, ez amúgy egy dísznövény, de idegméregként is hat, nem akarok tiszta gyilkosságot, készen akarok lenni, és a fű meg a datua együtt, bekattant. Nem tudom kit fogok megölni, azt sem hogy miért, csak muszáj akár ahogy az osztálytársam fogalmazta meg kissé leegyszerústíve és vulgárisan az anyagcsere alapjait: Enni kell, szarni meg muszáj Sétálok egész este a városban, zsebemben egy késsel és csak rovom az utcákat, a fényes kirakatok hívnak, majd eltaszítanak, egyszerűen nem találok olyan helyet, embert és alkalmat, ahol véghez vihetném a mai tervem, így aztán haza indulok. Útközben egy kutya ugat rám mogorván egy kerítés mögül, nem tudom, hogy azért vicsorog-e mert bevan zárva, vagy mert a területe előtt lépdesem. Legszívesebb a szájába vágnám a penge csillogó élét, de aztán már ehhez sincs kedvem, inkább tovább suhanok az éjszakában, vagy csak zuhanok, ki tudja hová Az eső már nem esik, nem is szemerkél, nem hullik és nem is zuhog: ELÁLLT! Állapítom meg, majd folytatom kirándulásom az éjszakában.
Haza érek, s beveszem a gyógyszerem, levetkőzöm és lefekszek aludni, holnap iskola, nem fogom bírni mindegy, kibaszottul mindegy.
XXXII.
Reggel felkelek, s minden olyan, mint az előző reggel, zuhanyzók, ami megintcsak nem sikerül, összeesem a kádban, és folyni kezd az oromból és a szám szarkából a vér, és én csak hagyom, had foljon, és fekszem a hideg kádban, kicsavart karral, ahogy hullik rám a forró víz. Aztán erőt veszek magamon és feltápászkodom, megtörölközöm, az orromat bevattázom, enni nem eszek, elindulok a sulimba ahová egy időután meg is érkezem, igaz késve, de bemegyek az első órámra. Matek a tanár tudom hogy, gyűlöl, megintcsak megaláz az osztály előtt azzal, hogy narkós vagyok, már fel sem veszem, elnézést kérek a késés miatt, és leülök a helyemre, ahová senki sem ül, előszedem a füzetem és a könyvem és kezdem a feladatok megoldását, figyelem pislogva a táblát, néha pedig a pislákoló neont. Minden annyira szürke, minden annyira szánalmas, minden annyira gyarló és ismétlődő. Aztán óra után beszélek az osztályfőnökömmel, hogy engedjen haza, mert rosszul érzem magam, aki megértő és jóságos, mint valami Teréz anya az egyházból, szerintem levágta már rég mi bajom, s az a baj, hogy szerintem túl sokan is vették ezt le, elenged, de azt mondja menjek el orvoshoz és hogy szedjem össze magam. Persze nem megyek el orvoshoz, hanem bemegyek haza felé az egyik dohány és italkereskedésbe, veszek hosszúpapírt és dohányt, és most akciós valami vodka is, abból is kérek egy üveggel és mellé egy rostos őszibarackot. Kijövök, és az egyik parkba leülök, beveszek 5 szem rivotrilt és egy korty vodka, egy korty őszibarack. Hányingerem van tőle, legutóbb 2 napja ettem, de nem érdekel, szét akarok esni, hígító, vagy clorofol, mindegy, csak üssön, minden kibaszottul mindegy. Elfogy a doboz gyümölcslé és az üveg vodka is. A gyógyszer hatni kezd, érzem, ahogyan tompán, de pörgök. Éljen! kiáltok fel hangosan, és haza indulok. Otthon aztán bezárkózóm a szobámba, és neki állok összevagdalni magam, látni akarom, ahogy vérzek, érezni, ahogyan kivérzek, már nem tudom miért csinálom, a belső hang is hallgat, ahogy én is, nem fáj ahogy bele-bele hasítok a húsomba, nem fáj, nem is érzem, hogyis érezném? Alig vérzik, a hús már nagyon vastag a sok hegtől, ellent áll a penge délceg ragyogásának, addig vagdosom magam, amíg el nem fáradok, és össze nem esem. Aztán felmászom az ágyamra és csak fekszem, szédülök, demégis pörgök, olyan érzés, mintha kiakarnék szakadni magamból inbolyogval, de persze nem sikerül, és hiába nyílt meg több helyen is a húsom, nem bírok kilépni a testemből, mert ez csak képteletes érzés, képletes, ahogyan a világ is azok körül forog Ha majd kiég a láng, s eltakar a hamu, akkor majd képes leszek az első szárnycsapásaimra a halál felé. Ereim majd világítanak, mint mohó neonok az éjszakában, s mint a csupasz pinák a pipshow közben. Nem érdekel, nem érdekel a sex, nem érdekel az élet, nem érdekel semmi, még talán a fájdalom se, már az se. SEMMI SEM! Semmi! Bassza meg, semmi! Picsába! Sírni kezdek, zokogok, közben a takaró rám ragad, és ahogy végigmérem magam, látom, hogy még mindig vérzem, és hogy a vénámból türelmetlenül csurog a vér, ami nem akar megalvadni, csak forrón táncol a libegő vöröslés félelme között. Nem érdekel! Vérezzek el! Az sem érdekel, de mondd, ha a fájdalmat is elveszik tőlem, akkor mondd mi marad? Mondd mi! Bassza meg! Rámhull a lepel, s én majdan király leszek a saját semmi világomban, ahol már a fájdalom se jelent semmit, és a tűk sem, és semmi sem, mert nem érdekelnek. Élni szeretnék, mondom magamba, de közben tudom, hogy nem fogok tudni. Összeszedem magam és gyógyszereimet keresem. Azt hiszem nincs értelme tovább itt maradnom, s tudom senkinek sem fogok majd hiányozni, ezért jó ez így. Ennyit azért elértem, nem mondhatja senki rám, hogy egy szemétláda vagyok, aki sok emberrel megszeretette magát, aztán meghal, hogy a hiánya másoknak fájjon. Én ezt nem tudatosan tettem, de az emberek vagy félnek vagy utálnak, de semmiképpen sem szeretnek, és semmiképpen se tisztelnek. Megvetnek, mert így nekik is s nekem is könnyebb, ez a világ rendje. ÉLJ hát ÍGY!
Nincs sok gyógyszerem, de azt mind beveszem, úgy 20 szem rivotrilom lehet, és 10 szem seroquelem, énekívül még a gyógyszeresszekrényben találok még némi Probont, ami fájdalomcsillapító, Novopan, ami elaltató és újraaltató szer. Beveszem őket, aztán elindulok a városba, bele vetem magam az életbe, nem érzek semmit sem, csak hogy tompa vagyok, többször elesek, de van erőm felkelni, és tovább vonszolnom magam a nyüzsgő városon keresztül. Aztán elesek és a járdán is maradok, ide-oda hempergek az aszfalton, emberek állnak körül, de igazából nem tudom mi történik, csak elfolyó hangokat hallok, meg érzem hogy néznek, de hiába nyitom ki a szemem, nem látok semmit, nem bírok gondolkodni, s nem bírok hallani sem, minden elfolyik, minden. Aztán amit élesen hallok az az, hogy egy szirénázó autó megáll, hordágyra emelnek és betuszkolnak egy kocsiba. A társadolbiztosítási kártyámat kérik, de végül beérik a személyimmel is, oda adom nekik a pénztárcám, de ők nem nyúlhatnak bele, csak én, így kiveszem és a kezükbe nyomom. Azt mondja az orvos, visszaadják, ha majd minden rendben lesz. Bevisznek egy terembe, ahol emberek beszélgetnek. Mondom nekik, hogy adjanak kávét meg fájdalomcsillapítót, az közömbösíti a gyógyszert, de nem fogják fel, vagy csak nem akarják. Nem tudom, de felfogom a világom, azonban kommunikálni már nem vagyok képes. Lenyomnak egy csövet a torkomon egészen a gyomromig, s egy hatalmas mosogató tálca szerűség elé állítanak, tölcséren vizet öntenek a csőbe, gyomormosás ami nem is lenne gond, bár most élem át először, csak megvagyok fázva, így se az orromon, se a torkomon nem kapok levegőt, a fulladás mindennél rosszabb, így folyamatosan kitépem a csövet a torkomból, lefognak, akkor kirántom magam, közben összevérzem a fehér köpenyüket, hiszen ahogy lefognak a sebek újra felszakadnak, mint a fájdalom a gyászolóban, mikor a szerettei képeit nézegeti. Mikor hárman fognak le, akkoris kiszabadulok, nem érdekel semmi, sem.
Nem akarok megfulladni, basszodjon meg az összes. Aztán abbhagyják, egyik ápoló hozzám fordul és azt mondja: Félórája szenvedünk veled, holott az egész 10 perc lenne!
Gyomron térdel úgy, hogy közben a cső ott van, ekkor kezdek meg igazán hányni, addig hánytatnak, míg végül csak nyál jön fel, de más nem is nagyon tud jönni, mivel napok óta nem ettem. Mikor úgy gondolták végeztek akkor átszállítanak egy terembe, de én megjegyeztem az ápoló arcát, és ha tehetem megölöm majd ezért!!!
Felfektetnek egy ágyra, amin nájlon van, hogy ne vérezzem össze, közben folyamatosan beszélnem kell, mindenféle faszságot kérdeznek tőlem, hogy hol születtem meg mi a nevem, meg hogy ne aludjon el! stb Összevarrják a hegeimet, de infúziót nem tudnak adni vénásan, hiszen azt összevagdaltam, így a jobb kézfejembe kapom, átvisznek egy másik terembe és lefektetnek, 3 óránként cserélni fogják az infúziót, mondja egy másik ápoló, és 3 óránként felébreszt. S valóban cseréli, de rengetegszer arra ébredek fel, hogy pisilnem kell, elvánszorgok a kórterembe a wc-ig, de közben úgy, hogy ne tépjem ki az infúziót, és még vissza is találjak, a terembe még 2 ember fekszik, ők alszanak, nem ébrednek fel rám. Reggel a vizit ébrest, orvostanhallgatók beszélnek rólam, de én nem igazán hallom őket, nézik a diagnózisom, majd úgy 11 körül jön egy orvos, aki felöltöztet, visszaadja a személyim, elkéri a tajkártyám, majd azt is visszaadja és beraknak egy mentőbe, átszállítanak a pszichiátriára és leültetnek egy székre.
Nézek ki a fejemből, aztán átkísérnek egy másik osztályra, ez az A osztály, az az, a zárt osztály, az erősen depressziósok, skizofrének gyűjtő helye. Műanyag, törhetetlen üvegek, elektromos ajtó, mely távvezérlésű, az ablakokon rácsok. Kívül a szabadság, belül egy kibaszott börtön. Az első perctől gyűlölöm a helyet, holott még hozzám se szóltak. Aztán két ápoló jön, egy orvossal az oldalukon, a szociálismunkások nagybarabok, akár a koncerten a biztonságiak, ilyen volt Csavar is is itt dolgozott, ide akart behozni, hogy nézessem meg magam, hát tessék, most itt vagyok!
A hely amúgy csendes, néhány ember ténfereg szétgyógyszerezett arccal és bámulnak ki a szabadságot jelentő külső parkba, a plekszi ablakokon keresztül. Ki tudja, ki mikor volt legutóbb kinn. Aztán átkísérnek az orvossal egy szobába, amolyan rendelő féle, közben elhaladunk egy olyan szoba vagy inkább portálféle előtt, ahol tükörrel van megoldva, hogy lássák, ki akar kimenni, és ki be. Csangővel jelzik ezt az emberek, és az elkerített szobából, gombnyomásra zárul vagy nyitódik az ajtó, vagyis amikor búg, akkor kilehet menni, mikor csendbe van, akkor nem. Tudom, mert figyelek, és bármilyen kómás is vagyok, észreveszem, hogy közben 2 ápoló és egy takarító jön be, és 1 orvos ki. Mindegy.
Szóval leülök az aprócska szobába, a 30-as éveit taposó doktornő kérdezget, adatfelvétel
- Mikor kezdődtek a problémák?
- Nem tudom.
- Mióta drogozol?
- Nem tudom.
- Hány öngyilkossági kiséleted volt eddig?
- Nem tudom.
- Miket szedtél be?
- Rivotril, Seroquel, Probon.
- És honnan jutottál hozzá ilyen gyógyszerekhez?
- A gyógyszeresszekrényből.
- Seroquel pszichiátria gyógyszer, ilyen nincs senkinél sem háztartásban, hacsaknem kezelnek valakit ilyesmikkel a családban. Valamely családtagod gyógyszerét vetted be?
- Nem.
- Akkor?
- Nem tudom.
- Honnan voltak ilyen szereid? Ki adta ezeket neked?
- Nem tudom.
- Látom nem akarsz együttműködni velem, sebaj, majd itt egy hónap kezelés választ ad a kérdéseimre.
- Jó, neked meg a KURVA ANYÁDAT!!
Majd kivágom az ajtót, rohanok ki a szobából, és futni kezdek az ajtó felé, ütöm az ablakot, de az csak tompán kopog, sírni kezdek, és összeomlok, gyenge vagyok, de az egyik szembejövő ápolót sikerül megrúgnom, aztán hirtelen egyre többen lesznek, lefognak, közben többször megütnek. Aztán látom, ahogy az egyik, amelyiket megrúgtam valamit felszívat egy fecskendőbe, ütögeti és spricceli a benne nyugvó gondolom altatót vagy nyugtatót, majd a vénámba szúrja a tűt, érzem ahogyan megcsavarja benne, és érzem ahogy a nyugalom szétáramlik a testemben, izzadni kezdek és szétesek, forróság tör rám, de még mindig lefognak, közbe még párszor újra megütnek, de ezeket már csak távolról tompán érzem, ahogy azt is hogy vérezni kezd az orrom. Nem tudom mennyi idő múlva ébredek fel, de már este van, le vagyok kötözve az ágyhoz, és a szobában még kívülem 5 ember van, vagyis összesen 6 ágy, valamit beszélnek, aztán bejön az orvos.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!