A MACSKA HÉT ÉLETE

A bölcselő az utcán sétált, amikor, előkelő kinézetű ház emeleti ablakából, ledobtak elébe egy fekete macskát. A cicus panaszosan felnyávogott. A gondolatok tudósa nem volt ugyan babonás, de az állatokkal való kegyetlen bánásmódot elítélte. Felkiáltott hát annak, aki kidobta a macskát:
- Mint tehet ilyet uraságod?! Nem sajnálja szegény állatot?
Az ablakból máris jött a visszautasító válasz:
- Ez csak egy macska! Ennek a dögnek hét élete van, én pedig csak az első emeletről hajítottam ki őkelmét! Mi az neki?
- Ön meg csak egy embertelen, pedig ember is lehetne! Örülök, ha arra gondolok, hogy uraságodnak nincs hét élete! - mondta a bölcselő, megvetően.
Az ablakban gőgösködő vállat vont. Nem hitte, hogy e kis párbeszédnek következménye lesz. Ám a bölcselő cikket írt a helyi lapba a macskahajigálóról. Ebben nem említette ugyan névszerint, de sokan ráismertek. Az illető, legalábbis egy időre, nevetség tárgya lett.

HEGYES-DOMBOS VERSENGÉS

Egy Istennő versenyt hirdetett hegyeknek, domboknak. A legtakarosabb domborulatnak azt ígérte: ott ülteti el a Csodafa magját.
Sok-sok hegy és domb jelentkezett: büszke havasi bércektől kedves kis fűszállengető, tücsökmuzsikás dombocskákig. Nagy meglepetésre még egy vakondtúrásnyi földkiemelkedés is részt kívánt venni a megmérettetésben. No, ezen minden hegy, domb nevetett, legjobban egy igen magas hegy, amelyen tölgyes is volt, fenyves is volt, zerge is volt, zörgés is volt. Az Istennő azonban csendet intett. Korholóan mondta a hegyek és dombok összegyűlt társaságának:
- Mindent túlságosan emberszemmel néztek! Vakondtúrásnyi kis barátotok is csinos hegyecske - a hangyáknak! Nem szép dolog kinevetni a kicsit!
Egy lapos tetejű, kopasz hegynek nem tetszett a kioktatás, megjegyezte:
- Szép kis dombocska! Rálép egy nagypatás tehén, és máris sehol! Olyan lapos lesz, mint ez a lapos kő itt, a kobakomon!
Az istennő elmosolyodott:
- Olyanok vagytok, mint az emberek, megint csak emberszemmel nézitek a világot! Ti is olyan laposak lehettek, mint az említett kődarab, ha végül rátoklép majd az Idő. Az Idő viszont legmagasabb társatoknál is magasabbra emelheti azt a helyet, ahol most kinevetett társatok áll.

KÉTSZERESEN RABSZOLGA

A bölcselő megfigyelte, hogy a szomszédos lakásban egy kisfiú egész nap csak tanul, sohasem megy ki játszani az udvarra. Először arra gondolt, hogy talán az átlagosnál lassúbb a fiúcska felfogása, de azután úgy döntött: utánanéz a dolognak.
Kiderült: a fiúcska napi leckéje mellé rendszerint két fogalmazás írását is feladatul kapta, mert a sznob, egymással gyermekeiken keresztül is versengő, szülők ezt követelték abban az osztályban a gyerekek tanárától.
A bölcselőt később barátja megkérdezte a tudakolódzás eredménye felől.
- Nos, az eset nem egyedülálló... - mondta a bölcselő. Az első pedagógusok, még az ókorban, tanult rabszolgák voltak. Ők, valószínűleg, jól tanítottak, de szegény mostani utódaiknak sokszor két rabszolgatartójuk is van: az Állam, valamint saját, beléjük nevelt, beléjük kényszerített, és végül sajátjukká vált - Ostobaságuk. Így van ez ennél a szegény kisgyerek tanáránál is. Ráadásul: a szülők szüleményei is sokszor balgaságok, mégha jószándékból erednek is!

HÓVIRÁG

A bölcselő egy kert előtt állt, költő barátjával. A költő megpillantott egy hóvirágot, és mindjárt elhalmozta dícsérő jelzőkkel, kifejezésekkel, "bíztató fényűnek", "kedvesen félénknek", "fehér bátorságúnak" titulálta.
- Te mindenfélét látsz benne, de én csak a föld alól kibújt Törvényt! - jegyezte meg a bölcselő.
A költőnek nem tetszettek ezek a szavak, kissé sértődötten válaszolt:
- Azért vagyok költő, hogy cifra díszruhát adjak Törvénynek, Valóságnak!
- Cifra díszruhát adni az ismeretlen Törvénynek nagyonis veszélyes! - mondta oktatóan, egyúttal elnézően, a bölcselő. Neked a történelem is csak operettdíszruhás nyalka huszárokból, meg jajgató-siránkozó operaáriákból áll. Sok bajtól, bánattól kímélte volna meg magát az emberiség, ha az Ismeretlen Törvényt nem díszítette volna fel Hamis Bizonyossággal!

MINDEN ESHETŐSÉGRE

Egy költő, aki nagyon helyezkedő volt ugyan /no, ez nem ritkaság!/, de, el kell ismerni, nagyon tehetséges is /ami szintén előfordul/, és kezdő, ám igen jó kezdettel: első kötete megjelent, és már nyomták is a másodikat /no meg őt is, feljebb!/, folyton-folyvást ostromolta a bölcselőt is: látogassa meg őt, otthonában! Ha fűt-fát ígér ennek érdekében, akkor nem ment volna kérésével semmire, de őszintén megmondta: karrierjéhez szüksége van a bölcselő barátságára, mégha az csak látszat is.
A bölcselő szerette az őszinteséget, nevetett, meglátogatta. Jó volt a kínai tea, de az aprósütemények is kitettek magukért. Ám a filozófus szeme megakadt egy sor igen nagy dobozon, furcsa feliratokkal: "ISTENFÉLŐ VERSEK", "ISTENKERESŐ VERSEK", "ISTENTAGADÓ VERSEK", "NAGYON HAZAFIAS VERSEK", "NAGYON VILÁGPOLGÁR VERSEK", "GAZDAGDÍCSÉRŐ VERSEK", "SZEGÉNYDÍCSÉRŐ VERSEK", és így tovább...
A bölcselő kérdő tekintetére a költő, minden teketória nélkül, elmagyarázta:
- Társadalmi-politikai rendszerek, helyzetek, irányzatok változhatnak... Fel kell készülnöm minden eshetőségre! Ki láthatja a jövőt, - előre?!
A bölcselő gúnyosan mosolygott:
- Tényleg! Jövendő nagy karriered csak homályosan látom, jelenlegi erkölcsi gyengeséged viszont annál élesebben, világosabban!

DIOGENÉSZ UTÓDA

A bölcselő, barátjával, egy szigeten nyaralt. A kis falu boltjában lámpást vásároltak esti sétáikhoz. Bár fényes nappal volt, a bölcselő, kipróbálásképpen, meggyújtotta a lámpást, úgy vitte egy darabon. Barátja élcelődőn jegyezte meg:
- Olyan vagy, mint az az ókori Digenész, aki nappal égő lámpást vitt, és a csodálkozóknak válaszul megjegyezte: "Embert keresek!"
- Embert talán ma már lehet itt-ott találni, de én: "Népet keresek!" - mondta a bölcselő, talán kissé túlzott öntudattal.
- Vagy úgy?! - csodálkozott barátja, tréfásan. Nos, akkor aligha nevezhetlek bölcsnek! Túl kevés idő telt el Diogenész óta ahhoz, hogy egy egész népet találhass - emberekből!