A nyolcvankilenc éves Kati néni és a 80 éves Mari néni csendesen, halkan beszélgetve ülnek a belgyógyászat folyosóján. Mindketten epepanaszokkal kerültek be kivizsgálásra és erősítő kúrára. Vészesen közeledik a kéthetes kezelés vége és a hazamenetel. Kati néni viszi a szót.
– Tudja, nekem öt gyerekem van, meg három nevelt a második uramtól. Van tizenhat unokám, nyolc dédunokám és egy ükunokám...
– Mégse látok itt magánál egyet se – veti közbe Mari néni.
– Hát ez az. Tudja, úgy van az, hogy egy anya felnevelhet nyolc gyereket is, de őt nyolcan sem tudják eltartani. Mindegyiknek a maga baja, gondja az első... pedig két fiam meg a nagyobbik lányom is benn lakik a városban. A Vasműben dolgozik négy unokám is...
– Mégse jönnek kendhez...
– Nem érnek rá, de majd vasárnap!
– Látja, nekem még él az uram. Nincs gyerekünk, de úgy élünk, mint a vadgerlicék. Mos, vasal, főz rám az uram, hogy így legyengültem. És minden nap bejön. Igaz, húsz kilométerre se lakunk innen...
– Én is itt lakom a szomszéd kisvárosban. Még pár hete kapáltam, gyomláltam, szedtem a meggyet, aztán elkapott az epe. A házra a szomszédasszony vigyáz, meg a félszemű korcs eb, Pemete... majd csak jön valaki értem, azt hazajutok valahogy.
Pénteken aztán megkapta a zárójelentést és az elbocsátó szép üzenetet. Kezében forgatva a zárójelentést kiült a folyosói padra, maga mellé tette hűséges görbebotját és várt. Várta, hogy majd csak jön érte valaki. Eljött az este, de csak ült rendületlenül. Kérdezik tőle a nővérek
– Mivel megy haza Kati néni?
– Repülővel kedves. Várom a repülőt...
Mosolyogtak rajta, s az elfekvő betegek által el nem fogyasztott húspástétomból kínálták, mintha még benn lenne a normában. Kilenc óra felé, még mindig ott ült az öregasszony az elnéptelenedett folyosón. A nővérek faggatták.
– Kati néni, mondjon egy telefonszámot, felhívjuk a gyerekeit!
– Nem tudok. Semmilyen számot nem tudok, pedig jöhetnének. Többeknek van kocsija is... , de nem látogattak, rám se néztek.
– Tudja valaki, hogy kiengedték?
– Senki. – ingatta fejét komoran Kati néni.
– Hazaküldjük mentővel...
– Nem szükséges. Várom a repülőt...
– És, ha nem jön?
– Akkor felülök a repülőszőnyegre, és huss... – mondta huncutul, és magába mélyedt.
A nővérek az éjszakás műszak teendőivel voltak elfoglalva, rá se hederítettek. Kati néni pedig felállva a padról elbicegett a folyosó végén lévő nyitott erkélyajtóig. Felnézett a csillagos égre, átlépett a korláton és belehullott a semmibe.
A csattanásra figyeltek fel, s rohantak le a negyedikről a nővérek. Kati néni még élt, amikor rátaláltak.
– Mit tett Kati néni? – kérdezték döbbenten.
– Nem jött a repülő, felültem hát a repülőszőnyegre... most már jó. A Mennyországban vagyok. Már semmi sem fáj... – suttogta és átszenderült a másvilágra.