A parkban sétálva a pompás virágú rózsabokrok bódító illatfelhőjében lebegve egy csillogó, fehérhajú idős hölgyre figyeltem fel, amint lopva a rózsabokrok között bujkálva egy hatalmas reklámszatyrot cipelve, húzva maga után a már lehullott és a lehullani készülő rózsaszirmokat gyűjtögette
Amint mellé értem, s figyelve megálltam mögötte, kissé felegyenesedett és pajkos, huncut tekintetével rám nevetett.
– Maga engem néz! Ugye milyen furcsa teremtés vagyok, egy bolondos öregasszony, aki rózsaszirmokat lopkod... – mondta röstelkedve, mint egy rajtakapott kisgyerek.
– Szedje csak, ha jó magának! – mondtam és megkérdeztem tőle – Minek gyűjti a szirmokat? Jók ezek valamire?
– De még mennyire! – egyenesedett fel és megfogva kezemet, végighúzta bársonyosan sima arcán...
– Érzi a bőröm selymességét?...
– Érzem.
– Hetvenhét évesen nem semmi ugye?
– Már a hetvenhét év sem semmi, azt meg kellett érnie! – válaszoltam és leültünk a padra, kissé beszélgetni. Az asszonyból ömlött a szó.
– Tudja én minden nyáron több tíz kiló rózsaszirmot, gyűjtök, szárítok. Ebben fürdök, ebből készítek arc és bőrápoló krémet magamnak. Ettől ilyen szép a bőröm.
– Hát, ami azt illeti, egy tízest bőven letagadhatna...
– Nézze, nem az a lényeg, hogy az ember hány éves, hanem, hogy lélekben fiatal maradjon. Én jógázom, verseket tanulok, szavalóversenyeken veszek részt, rengeteget olvasok, írok.
– Mit ír?
– Mindent: emlékeimet, novellákat, olvasói leveleket, verseket... az életet, életemet... engem minden érdekel, ami körülöttünk zajlik.
– Mi érdekli még?
– Hogy mi-e? Tavasztól őszig gyűjtöm a növényeket. Bodzavirág, fenyőrügy, útifű, gyermekláncfű virágmézben, kakukkfű... mind-mind kiszárítom vagy cukorszirupban, elteszem télire...
– Maga vegetáriánus?
– Az, kényszerből... Tudja, én úgy élek, mint a Toldi lova. Havi 27.000 Ft nyugdíjból éppen hogy csak tengődök, miután a rezsit kifizettem. A rét, erdő asztala az én éléskamrám. Jöjjön be, itt lakom, nézze meg a spejzemet. Nem talál benne sonkát, kolbászt, de nem ám!
– Menjünk! – álltam fel és elindultam utána. A földszinti kétszobás lakás ósdi, viharvert bútorával, kopott tapétás falaival szegényszagot árasztott magából. A megszedett rózsaszirmokat kiteregette a gödrös díványra, és a lakás máris megtelt csodálatos illattal...
A speiz megtekintése után a rozzant asztalhoz invitált és fenyőszörppel kínált. Mennyei ízek futottak össze szájamban, amikor megkóstoltam...
– Magában egy bármixer veszett el Editke – dicsértem, miután kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak.
– Eltalálta: voltam én vendéglátóstól varrónőig minden. Az élet nem kényeztetett el. Megedződtem. Amikor meghalt az anyám ezt a 125 éves Singer varrógépet örököltem utána. Éppen akkor mentem nyugdíjba. Kitanultam a szabás-varrást, és azóta kontárkodom. Ha ez a rozzant varrógépem nem lenne, éhen döglenék... Nem panaszkodhatom: a semmit alaposan beosztom, úgy hogy még egy kis rumos teával is meg tudom kínálni a vendéget! Várjon, máris forr a teavizem! Csipketeával kínálom, és öntsön bele rumot amennyi, jól esik!
Szemeimet lassan körbehordoztam a lepusztult lakáson, régi megfakult fényképeken, roskadó könyvespolcokon, ócska kacatokkal teli vitrinen, és elszomorodtam ettől a süllyedő világtól. Editke észrevette szemeim kalandozásait, és kacagva űzte el lesújtó gondolataimat.
– Ne törődjön azzal amit lát! Az a lényeg, hogy van hol laknom, fürödnöm, aludnom és olvasnom... Én boldog vagyok a kis világomban. Nem mondom, lehetne csinosabb, gazdagabb is a lakásom, de hát ez van. Ebben érzem jól magam, mert erre futja.
– Miért nem adja ki a nagyszobát, hiszen félig üres? Jól jönne magának az a pénz, amit kapna érte!
– Kiadni? Azt nem! Hogy az ember a saját lakásában figyelő tekintetek között lapos-kúszásban közlekedjék! Hogy ne tudjak egy egészségeset szellenteni, vagy meztelenül grasszálni, ha úgy tetszik!
– Tartson akkor egy macskát vagy kutyát! Hogy ne legyen egyedül!
– Még egy macskát sem tudok etetni! Nincs rá keret! De honnan veszi maga, hogy egyedül vagyok?
– Hát, csak úgy... gondolom...
– Nem, nem vagyok egyedül: velem vannak az emlékeim, amiket már évek óta írogatok. Velem van szeretett édesapám, édesanyám, férjeim, gyerekeim, szerelmeim emléke. Velem vannak a könyvek, s ha kevés, enyém a városi könyvtár összes könyve! Rozzant tv-men bejön a nagyvilág! Akkor zárom magamra az ajtót, amikor akarom. De, ha nagyon egyedül vagyok, csak nyúlok a telefonért, és máris van barát, barátnő, aki hívásra házhoz jön, vagy én megyek látogatóba...
Tudja Bogumilkám az,úgy van, hogy a test senyvedhet, az ember koplalhat, legfeljebb megkarcsúsodik, de a lélek az nem tűri a szellemi éheztetést. A lélek az mindenhova eljut. Bármit bekalandoz a képzelet. Elszakadva ettől a szürke, sivár valóságtól, pillangóként röppenek át óceánokat, világokat. Lelkileg egyensúlyban vagyok. Semmi nem kell már nekem, csak hagyjanak békén, önmagamnak élni! Én már annyit adtam. Elosztogattam a javaimat. Kiárusítottam a szeretetemet, a lelkemet. Mindenkinek jutott belőle, most már csak a megbékélés kell nekem. És ha majd eljön a vég, akkor patyolat tiszta lélekkel szeretnék a teremtő isten elé állni, és elrebegni: Uram, én, szerető gyermeked, Edit, íme itt vagyok: fogadj kebledre! – mondta, és pajkos mosolyában megcsillant a derű, ez az igazi örökség, mely az egész világgal felér!