Messze egy temetőben a lelkek felébrednek,
Versenyeznek maguk között melyikük sírja a legszebb.
Éjfélkor, ha üt az óra zajos lesz a temető,
De ezt mi nem hallhatjuk emberek, sem férfi, se nő.

Elkezdődik a nagy verseny a kárhozott lelkek között,
Repkednek, s bírálnak a szebbnél szebb sírok fölött.
Van sírkő díszes, aranyozott, faragott,
De a bírók megnézik az utolsó darabot.

Ez a kő egy fiatal lányé, kit mindenki cserbenhagyott,
Egyedül a hite maradt meg, abban az egyben nem csalódott.
A sírján több szép borostyán sűrűn fut végig,
A lány lelkét védik, és elkárhozni nem engedik.

A földön sokmindenki fél a szellemektől,
Ők még mindig élnek, de nem tudni, mitől.
Temetőben zúg az ég, dörög, villámlik,
Horrorfilmbe illő módon minden test szellemmé válik.

Hol van ilyenkor hite az embernek,
Van Isten, hogy hagyja, így szenvedjenek?
Örök kárhozottként közöttünk járnak,
S mindet egy olcsó kősziklába zártak.

Ahelyett, hogy testüket elégették volna,
S lelkük ez által felszabadulna,
Ehelyett kőbeverve éjfélkor bosszút álnak,
S másnap reggel élő embert nem találnak.


2005.06.23.