Mielőtt elnyom esténként az álom,
Magam előtt édes arcodat látom.
Ahogy rám nevetsz, ahogy szemembe nézel,
De nem tudom, hogy legbelül mit érzel.

Én örökké várlak, míg el nem visz az ár,
De nem én vagyok, s nem én leszek, aki otthon Téged vár.
Éjelente arról álmodom,
hogy engem ölelsz, s hozzám szólsz suttogó hangodon.

Mikor mellettem ülsz, hozzám szólsz,
édes hangoddal csak nekem dalolsz.
Tőlem várod véleményem,
s ezzel bíztatod reményem.

Annyiszor gondoltam, hogy Te meg én,
De hiába a képzelet és a remény,
Te engem sosem fogsz szeretni,
ahogy én sem foglak soha elfeledni.

Hiába szeretem, akire várok,
De nem jön el, s én így egyedül szállok
Fel, fel a fellegekbe,
Magányosan a végtelenbe.



2005.11.26.