A Nyár tovatünt, és elvitte madarait,
Helyét az Ősz vette át, és a tájra borította karjait.
Rövidültek a nappalok és nőtt a sötétség,
A rideg Tél szívét pedig elöntötte az elégedettség.
Karmait fente, hogy átvegye a hatalmat,
Megszállja a tájat, és elhozza a havat,
Fehér leplével takarja a természetet,
Miként a halottat szokták, ki fel nem ébredhet.
Az élettelen test, melynek szeme lezáródott,
Nyugodtan fekszik a hó alatt, elzárkózott.
Elzárkózott a fagy és jég támadásától,
A Tél zsoldosainak háborgatásától.
A természet ostromlása nem maradt abba,
A Tél ideje viszont lassan eltűnt egy lenyugvó nappal.
Napunk hullatta vérvörös könnyeit,
Ám ő nem tudta, hogy Tél után Tavasz következik.
Tavasz, mely új életet lehel a természetbe,
És gyermeki vidámságot csempész szemeibe.
Ám e körforgás soha nem ér véget,
Tavasz, Nyár és Ősz után ujra Tél lesz.