A jómódú vegyes lakosságú nagyközségben öreg barátomnál: Pista bácsinál időztem pár órát. Látogatásom amolyan tisztelettétel volt, ha már utamba esett a község. A gangon beszélgettünk egy kancsó pincéből felhozott saját termésű bor mellett, amikor a pár éve özvegy Pista bácsi öreg komája lépett be napi vizitre. A hármasban való beszélgetésnél felemlegettük a pár éve elhunyt Mariska nénit, s elindultunk a temetőbe megnézni a kriptát.
A takaros s méltán dicsért temetőben szép, tiszta sorokban helyezkedtek el a sírok egymás mellett. Feltűnt, hogy a sírok mind kriptának vannak kiképezve s körbebetonozva, egy árva fűszál sem termett közöttük. Amolyan halottak városára hasonlított az egész. A fekete, fehér s erezett márványsíremlékek szépen munkált feliratai, díszítései valami egyedi imágót adtak a síroknak. Aztán elkerültünk egy széles utcába, ahol kétoldalt vadonatúj sírok, azaz kripták sorjáztak egymás mellett.
– Tudod, ezekben a kriptákban még senki sem lakik. Aki egy kicsit is ad magára, az elkészítette a helyét előre.
– Dehát minek? Nem ráérnének akkor, ha meghalnak?
– Nem érted te ezt. Tudod, jólesik kijönni, elnézelődni, s konstatálni, hogy megvan a helye a halottak városban..., aztán az sem mindegy, hogy kinek a társaságában nyugszik majd az ember, ha meghal.
– Nocsak?
– Nézzed, mi a községben svábok, magyarok, zsidók, evangélikusok, katolikusok, protestánsok szépen barátságban vagyunk egymással. De ahogy a községben az élőknek megvan a külön temploma, tehát a nyáj a három templom köré csoportosul, úgy itt a temetőben is, a katolikusok, evangélikusok, protestánsok és zsidók külön vannak. Nézzed csak, itt ezek mind rokonok az első sorban: Gotsálok, Sneiderek, Knodelek stb. svábok, evangélikusok... Egymás mellett a rokonok. Ha kijönnek az elhunyt ősökhöz, akkor végigjárják a jövendő nyughelyeiket, s megnyugodva térnek haza: a sógorok, rokonok egykupacban, jó helyen fognak nyugodni.
Pista bácsi öreg barátja lelkesen kalauzol bennünket a pompás sírvárosban. Miután elbúcsúzunk, ő még marad. Búcsúzóul odaveti Pista bácsinak.
– Az esti misén találkozunk! Tegnap nem voltál, leltárhiány volt!
– Jó film ment a TV-ben – mentegetőzik Pista bácsi, de barátja leinti:
– Nem indok a távolmaradásodra: mindennap ott kell lenni a misén! No, este találkozunk... – mondta homlokráncolva...
– Ki ez az ember, hogy így felelőségre vonja magát? – kérdeztem kíváncsian Pista bácsihoz fordulva. Ő huncutul kacsintva, nevetve válaszolta:
– Ezt írd meg egyszer Gyulám, érdemes!
– Tudod, ez az én barátom: Soma, a tsz-ben vadőr volt harminc éven át, onnan ment nyugdíjba...
– Isten az égben, már megbocsásson Pista bátyám, de a környéken vadnak híre sincs, ha csak a vadkörtékre vagy farkasalmákra nem kellett ügyelnie...
– Na, tudod, az úgy volt, hogy amikor a tsz megalakult, hát ugye vótak benne párttagok jócskán, még munkásőrök is, na ugye, ahogy szokás volt akkor... Aztán köllött egy olyan ember, aki ráér, beszedi a bélyegpénzt, elintézi a pártügyeket, amolyan lóti-futi... a tsz-elnök Somára gondolt.
– Miért?
– Soma kétbalkezes amolyan sete-suta emberke volt. Minden balul ütött ki, amihez hozzányúlt. Hát, hogy több kárt ne okozzon a tsz-ben, így rábízták a bélyegkihordást, kasszírozást. Ehhez ugye beléptették a pártba, s kreáltak neki egy patyomkin-állást, ahol nem tehet kárt semmiben: kinevezték vadőrnek.
Az idejével senkinek nem kellett elszámolnia, intézte a párt ügyes-bajos dolgait. Mellécsapták még a szakszervezeti bélyeg kihordását s a pénz kasszírozását is. Aztán amikor valakit ki kellett jelölni pártiskolára, akkor automatikusan őrá esett a választás: elküldték. Így lett Somából lassanként észrevétlenül párttitkár. Ebből ment nyugdíjba: nyugdíjas párttitkár és vadőr...
–S most honnan ez a nagy pálfordulása?
– Hát ez az: ezt írd meg. Harmincévi párttitkárkodás után Soma a nyugdíjas éveiben, mivel szintén megözvegyült, unalmában beszokott a templomba. Nem tudott szolgálat nélkül élni: most a pap szolgálatába szegődve ingyen segít a sekrestyében, kezeli a misebort, a fűtést, s a harangozás is az ő gondja. Nézzed, itt lakik a templom mellett, megteheti ezt a szívességet...
– De hát maga is itt lakik szemben, úgy tudom, harminc évig Pista bácsi volt a pap jobb keze, nyírta a füvet, segített a sekrestyében, kezelte a misebort állása kockáztatásával akkor, amikor ferde szemmel néztek arra is, aki a paphoz húzott.
– Ja, kérem nagyot fordult a világ! Én segítettem harminc évig: dacból! Most is eljárok a templomba naponta, de már nem segítek: Soma kitúrt. Tudod, nem bánom: van neki miért vezekelni, legalább lekvitteli Istennel azt a harminc évet. A Saulusok világát éljük Gyulám, s így van ez jól: így kerek a világ. Van benne ez is, az is...
– Pista bátyám, mondok én erre valamit: van nekem egy gyerekkori haverom. István a keresztneve. Na, ez az ember harminc éven át decemberben tartotta a neve napját, holott mivel februári születésű, így augusztus 20-án lenne esedékes az ünneplése. Nade, az ő pozíciójában cikis lett volna Szent István napján ünnepelni. Mit szóltak volna az elvtársak. Így aztán minden év karácsony táján szorgalmasan köszöntgettem őkelmét.
A rendszerváltás első évében csörög a telefonom augusztus közepén, s István barátom Augusztus huszadikára, névnapra invitál. Forgott velem a világ. Először azt hittem, nem jól hallok. Rákérdeztem: névnap Augusztus huszadikán, alkotmány ünnepén? Barátom helyreigazított:
– Szent István napjára tettem a névnapot. Új rend, új névnap! Különben is az igazi névnapom augusztus 20-ra esik, ha nem tudnád...
– Nade harminc évig... karácsonykor...? – nyekeregtem.
– Az akkor volt komám: haladjon ön is a korral, névnapozzon Szent Istvánnal! – mondta kajánul, s letette a kagylót.
Döbbenten meredtem magam elé. Íme így lesznek a mai kor kis Saulusaiból Paulusok...
Már látom lelki szemeim előtt, hogy hogyan vedlenek át hajdani hóhéraink, kövérre hízott párttitkáraink, vezérigazgatóink, buzgó közhivatalnokaink, ÁVÓS, belügyes, III/III-as megkínzóink áldozati bárányokká, veteránokká, pofoszos aktivistákká, s állnak sorba kárpótlási jegyekért, hogy aztán felbukkanva tüzet okádjanak a régi rendszerre, melynek oly buzgó szekértolói voltak hajdanán.
Saulusokból – Paulusok... avagy rablóból pandúr? Hát ennyire szűkiben vagyunk tiszta múltú, tettekre kész tenni akaró emberekben? Jaj annak az országnak, amely a Saulusok szolgálataira fanyalodik. Nem akarom, hogy a Saulusból – Paulusok országa legyünk: nem, ezt nem akarom...!